2011. június 7., kedd

Gyermeknevelés: Végzetes tévedések a szeretet és a szabadság nevében

Avagy: Hogyan kerül még súlyosabb megalkuvásba kamaszként és felnőttként a modern pszichológia szerint szabadnak nevelt gyermek? Hogyan lesz önző és bensőséges, meghitt párkapcsolatok kialakítására képtelen, és így, ez által egészséges családi légkör megteremtésére képtelen felnőtt az egyoldalúan nevelt, az úgymond szeretetre és mindig csak megértő szeretettel kezelt gyermek?



E tanulmány megírásába elsősorban azért fogtam bele, mert kétségbeejtőnek és szomorúnak tartom a magyar emberek csekély gyermekvállalási kedvét, sőt, családalapítással kapcsolatos lemondó hozzáállását, szellemi bénultságát, lelki sivárságát. Sokan egy gyermeket sem, vagy maximum egyet, kettőt ha vállalnak és a rossz gyermeknevelési módszerek miatt kénytelenek még abból is kiábrándulni és az idegesítővé, terhelővé nevelt gyermekeik miatt, a családi életből is, és ha nem is mindig elválni a rosszul nevelt és kezelt gyermekek által okozott folyamatos feszültségek miatt, de végleg elrettenteni a következő gyermek vállalásától, vagyis mindent elkövetnek annak érdekében, hogy nehogy, az Istenért, megszülessenek. Sokan arra hivatkoznak: „ilyen világba nem érdemes”. Nekik is szól ez a tanulmány, ugyanis az „ilyen világ” pontosan a rosszul nevelt gyermekből felnőtté vált embereknek az otthonról hozott, kaotikus és önző viselkedési szokásai miatt ilyen. Sőt, ma már a rosszul nevelt gyermekek jelenlététől is, mert a társadalmi problémák okozásában ők is kiveszik alaposan a részüket, még, ha nem is közvetlenül, és ha nem is ők a felelősek mindezért.

Hogy egy számukra új, egészséges és gyakorlatban jól bevált, spirituális alapokon nyugvó gyermeknevelési módszerről írhassak, ahhoz előbb ki kell, tisztázzam, amit a modern pszichológia jól összekevert és vakvágányra vezetett. Rá kell, mutassak a hibákra, mert maguk a pszichológusok még mindig nem látják a fától az erdőt, és még mindig rossz irányba hajtanak. Egyre meredekebb dolgok általános elfogadtatásával, amelyeket a spiritualitásban kevésbé jártas emberek számára a szeretet ideájába öltöztetetten egyáltalán nem kelt gyanút.





Az Áldott Naplóm első, s második fejezetét olvasva több barátnőm, nőismerősöm rákérdezett, mégis gyakorlatilag hogyan fegyelmezem én a leányokat? Nekem fel sem tűnt, hogy a gyakorlati részt nem részleteztem, de mi tagadás, ez a rész valóban komoly felvezetést és pontos spirituális indoklást igényel tekintve a mai humanista, feminista, liberális… stb. gyermeknevelési szokásokat.



A nagy baj a modern pszichológia szeretet alapú, testi fegyelmezést kizáró elméletével van. Első és leglényegesebb problémát szeretném feltárni, amely a gyermekek spirituális, tehát szellemi fejlődésének figyelembe nem vételéből, erről való teljesen hiányos ismeretekből fakad. A gyermek élete első két Szaturnuszi ciklusában, tehát 14 éves koráig nincs olyan szellemi szinten, hogy önállóan gondolkodjon. Nincs ehhez szellemi „szerve”, kapacitása. Születésekor semmilyen tapasztalata nincs a világról, tehát az elkövetkező évek, és még a felnőtt kor is a tapasztalat gyűjtésről és feldolgozásról kell, szóljon az egészséges szellemi fejlődéshez. Viszont a felnőtt korral szemben a gyermekkorban, tehát még 14 éves korban is a testén, a testét ért fizikai benyomásokból tanul a gyermek és csak minimálisan képes intellektuális magyarázatokat beépíteni a gondolat rendszerébe. Egy dolog a logikai, matematikai, beszédbeli, nyelvtani és írás képesség stb. és teljesen más a környezet, a fizikai világot megismerő értelmének fejlődése. Nagy hiba pl. egy elesés során sírva fakadó gyermeket azonnal csitítani és a figyelmét elterelni a kellemetlen élményről és a fájdalomról. A fájdalomnak létfontosságú szerepe van a tapasztalatszerzésben. A testen keresztül érzékelt fájdalom sokkal egyértelműbb, mélyrehatóbb, emlékezetesebb információ, s ezért messzemenően hasznosabb, mint bármilyen szóbeli értelmi okítás arról, hogy miért legyen óvatosabb, miért és mire vigyázzon. Tulajdonképpen szellemi fejlődésében hátráltatjuk igen komolyan azt a gyermeket, amelyet egy részről a „széltől is óvunk”, másrészről semmiféle hibás magatartását, ön- és környezete veszélyeztetését nem reagáljuk le testi megfegyelmezéssel, pofonnal, rácsapással. Hiszen ezzel semmi jót nem tettünk, csupán megfosztottuk attól, hogy megtanulhassa, hogyan vigyázhat testi épségére, mások épségére. Azért említem legtöbbször ezeket, mert többek között ez a kisgyermekkor legfontosabb feladatai. S persze a gyermeknek saját testi épsége és szellemi, értelmi, érzelmi fejlődése érdekében is meg kell tanulnia a családi hierarchiát és a szófogadást, máskülönben a szülő nem felelhet érte maximálisan.

Itt rögtön ki is kell egészítsem az álláspontomat, hogy bár egyértelműen testi fegyelmezés „párti” vagyok, fontos tudni azt is, hogy a gyermek szertelen, fegyelmezetlen viselkedése, szeszélyessége, hisztériája, szélsőségesen meggondolatlan ötletei nem feltétlenül csak a gyermeki tapasztalatlanságából, továbbá csecsemő korától érvényesülő negatív karmikus jellemvonásaiból fakadhatnak, hanem az édesanya vagy nevelőanya szellemi-lelki állapotai, főként tudattalan szellemi-érzelmi aktivitásából is, így a gyermekkel kapcsolatos problémák megoldása kibővül azzal a szülői feladattal is, hogy az édesanya is megvizsgálja belső, szellemi-lelki történéseit a gyermek nehezen kezelhetősége esetén és amennyiben fény derül az anya tudattalanjában levő aktuális problémákra, szükséges azokat feloldja és megoldja. Tehát ilyen esetben nem elég és nem fog használni a testi fegyelmezés, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen felesleges, hiszen mint írtam, a gyerek fejlődésének függvénye a testen keresztüli tapasztalás, főként a határok, veszélyek megtapasztalása.

Nagyon jó példa a gyermek testi egészségét megóvni szolgáló pofon abban az esetben, amikor a gyermek hisztériás sírásba lovalja bele magát. Saját tapasztalat, hogy ilyen hisztériás, elkeseredett és mérgelődő bömbölések után a gyermek másnap fáradtabban ébred és energiavesztettebb. Úgy sikerült ezt jól megfigyelnem, hogy a mindig energikus, eleven Etelkánk, aki természetesen azelőtt mindig fegyelmezve volt testileg is a szülei részéről, az én felügyeletem alatt egy délután kétszer is hosszas sírásba, mérgelődésbe és duzzogásba kezdett, amit természetesen nem tudtam csitítani semmilyen humánus, okos biztatással, se tiltással, mert akkoriban még nem voltam erélyes, így másnap úgy ébredt ahogy addig még sose láttam, kicsit karikás szemekkel, bágyadtan, fáradtan és egész nap fáradtabb volt. E megfigyelés után egyértelmű, hogy a hisztériás gyermekek gyakori megfázásának, lázasodásának és egyéb betegeskedésének egyik oka, ugyanaz, mint a felnőtteknél, hogy a hisztis sírások, csendes, vagy hangos duzzogások alatt ők is éppúgy hormonális mérgeket termelnek, amikkel gyengítik a fizikai testüket. A továbbiakban már én sem hagytam egyszer sem egyik közösen nevelt gyermekünket sem hisztériázni és duzzogni, így aztán egész évben ne is nagyon voltak még csak megfázva sem és belázasodva sem és más betegségük sem volt.

(Közzététel utáni kiegészítés)



A ma elterjedt fegyelmezés nélküli nevelést sokan humánus és liberális nevelési módnak gondolják, szembeállítva a primitívnek és barbárnak vélt testi fegyelmezést alkalmazó neveléssel. Tehát további felvezetésként szeretnék spirituális, metafizikai szemszögből közelíteni magához a humanizmushoz is, amit ugyan már megtettem az Asztrológia csak egy van című írásomban is, aminek idekapcsolódó egyik mondanivalója röviden: minden izmus egoizmus. Értsük ezt úgy, hogy a szocializmus is bizonyos emberek önkényes, egoista és egyáltalán nem a társadalmat szolgáló elveinek csoportja, míg a humanizmus sem szolgálja a mindenkori általános értelemben vett embert, hanem csak bizonyos emberek (csoportok, egy réteg) önkényes elképzelése az általános emberi igényekről, értékekről. Lényegében a humanizmus is egy olyan irányzat, amely kísérletet tesz az emberi együttélés, a közösségi harmónia elérésére, pontosan ugyanolyan „sikerrel”, mint a szocializmus. Hamvas René Guéneont idézve írja: „Az őskori istenkirályságban élő, kozmikus kapcsolatokkal rendelkező ember „humanizálódott”, vagyis: államformája szétesett, vallásossága megingott, társadalmi formája felbomlott, tiszta látása megzavarodott, élete és sorsa széttöredezett. Ma a teljes széthullottság korát éljük. Guénon ezt az európai humanizálódást szembeállítja az ázsiai divinális kultúrával: az itteni anyagias, demokratikus életrendet a keleti szellemi és hierarchikus életformával.” A humanista ember nagy tévedése szinte azonos a hasonló lényegű liberalizmuséval. A félreértelmezett szabadság a fő probléma a két koncepcióban. A rabszolgatartás, a feudalizmus és a különböző diktatúrák fő jellemzője az volt, hogy igen nagy fegyelmet követelt; szigort, büntetést, korlátozást, szankciót, megfélemlítést, megtorlást alkalmazott a társadalom egy szűkebb felső réteg az alsóbb réteggel, a minél alsóbbakkal, minél szigorúbb és erősebb szankciókat.

Az ember alapvető tulajdonsága a saját boldogságára, harmonikus élet folytatására való törekvés. Egy idő után az úgy nevezett alsóbb rétegek ráeszméltek arra, hogy boldogságuknak egyértelműen útjába áll az igazságtalan, önkényes büntetés, korlátozás és ez ellen fellázadtak. Igazuk volt. De lázadtak-e valaha az igazságos ítélkezés, a közösségért való rendfenntartás ellen? A bűnözők talán olykor igen. De mi ne a bűnözők szempontjából vizsgáljuk a témát.

Tehát a kérdés: a rend vagy káosz? Hierarchia vagy anarchia?

Azt hiszem, az egészséges és boldog életre törekvők pozitív válasza egyértelműen a rendre, tehát a hierarchiára esik. És ezek az emberek ma is azért mennek el szavazni kormányválasztáskor, mert bíznak egy igazságos, értelmes, a fejlődést, az emberek valódi boldogságát szolgáló rendben, vezetésben. Vezetőkben.

A hierarchikus társadalom nem zárja ki a bűnözők létezését, nem huny szemet a bűn és a vétek fölött, hanem kezeli azt. Mint tudjuk a közösség, a nemzet legkisebb egysége a család. Ebben az esetben miféle humanista és liberalista elv szerint engedjük meg magunknak azt, hogy a családunk közösségében anarchia uralkodjon, hierarchia helyett?

A kettőt természetesen nem érdemes keverni, hiszen a hierarchia nem zárja ki a bűnt, a vétket, a hibát, a rendbontást és nem tudja 100%-osan kiszűrni, mert a hiba, a vétek, a bűn, a fizikai világ létrejöttétől ősibb, annak kiváltója. Az élet oka és értelme a Lilith által keltett zavarból fakadó bomlás, káosz helyrehozása, ezért az élet csak hierarchikusan működik a káoszt kezelve, a káosznak behódolva teljesen felbomlik.

Ugyanúgy ahogyan az ősteremtés előtt a Lilith felbontotta az abszolútum egységét, ugyanúgy itt van mindannyiunkban a Lilithnek valamely (a horoszkópból kiolvasható jellegű) egységbomlasztó eleme. Minden egység felbomlasztására, legyen az családi, párkapcsolati, baráti, nemzeti, vagy munkahelyi közösségi. Az Egész-ség elérésére születtünk, tehát arra, hogy minden életterületen realizáljuk, megéljük egyre folyamatosabban az egységet. De nem trükkökkel, nem jóga-meditációval. Ha csak meditálni kellene, és az egység helyreállna, akkor minek teremtette volna az abszolútum a fizikai síkot? A meditációnak nem feltétele a fizikai sík, a test.

Tehát egyértelműen konkrét gyakorlati feladataink vannak az életünkben, ezért születünk, tapasztalatok és realizációk (tettek!) sora vezet a valódi egységhez.

Érdekesség (René Guénon-hoz visszakanyarodva), hogy Guénon a nyugati demokratikus rendet anyagiasabbnak látja, mint a keleti divinális (divine (latin), Isten módjára, istenként. divine (latin), Isteni sugallatból), hierarchikus rendet. Tehát ez is mutatja, hogy minél helyesebb szellemi alapokon áll a hierarchia, annál több szellemi értéket tud a társadalomban is megtartani, fenntartani, míg a demokrácia annak ellenére, hogy fejlettebb rendszernek véljük, visszaesik az anyagiasságba és elveszti azokat az értékeket, amelyeket később pl. a szocializmus, humanizmus próbálkozik megvédeni elméletileg, gyakorlatilag végérvényesen meggyaláz és egyre alaposabban kiírt.

A szocializmus, a humanizmus, a liberalizmus rombolására a megoldás nem más mint a hierarchia visszaállítása. A szellemi értékben magasabb csoport vagy személy, kell álljon a nemzet, a közösség, a család élén. Az anyagias demokrácia anarchiát jelent, azt jelenti, hogy szellemi értékek nélkül gazdasági stratégiák, morális elvek és remények szerint irányítják a közösséget. A humanizmus szabadságelve szintén anyagias elv csupán. Manapság humánusságból mindenkinek tiszteletben kell tartani a személyi „jogait” és így az aljasságait is, kezdve a fegyelmezést illetően tehetetlen szülőkkel, akik humánus mentalitásból nem pofozzák meg a gyereket, ha akaratos, ha erőszakos, ha hisztériás, ha szeszélyes, ha hazudik, ha szófogadatlan, ha titkolózik a szülővel szemben, ha durcás, ha szemtelen, ha lusta, stb. Elmélyedve a vonatkozó szakirodalomban, elképedve fedeztem fel és győződtem meg arról, hogy több évtizede, a tudós pszichológusok és a pszicho-pedagógusok fegyelmező eszközként és eljárásként, nem mást ajánlanak mint: a személyi figyelem megvonását! Holott a gyermek nem vele született gonoszságból "rosszalkodik", hanem zavarból, tudatlanságból és éppen ilyenkor lenne szüksége a figyelmes irányításra. A társadalom nagy része felnőttként, ismét csak humanista beállítottságból figyelemmegvonással reagál arra, ha embertársa tiszteletlen vele, kizsákmányolja, megkárosítja. Rendőrség, bíróság ugyan van, mégis mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a társadalom tagjaként mennyi mindent kell, eltűrjünk másoktól és nincs ellene mit tenni. Milyen javulást várunk azoktól a generációktól, akiknek a durcáskodását, majd a hisztériázását, a szeszélyességét, az indulatoskodását, a hazugságait, erőszakosságait, lustaságát, sunyiságait, sőt: az elemi bosszú-vágyát, gyermekként is mindig elnéztük, vagy lepcsesre jártattuk a szánkat, hogy fiam ne csináld, de nem használt. Hány középkorú szülőtől hallom, hogy a kamasz, vagy a felnőtt kor küszöbén levő gyermekét illetően azt mondja: én nem erre neveltem. Néhányan belátják, de legalább is sejtik, hogy a neveléssel volt a baj, de ők sem tudják, mi lenne, lett volna a helyes.

A baj az, hogy a gyermek pofozását, erélyes fegyelmezését tiltó, elvető pszichológia, és a tévúton járó pszichológia tanácsára immár a nemzeti törvények is, nem gyermeknevelést hirdet. Ezek a pszichológiai irányzatok kihangsúlyozzák, hogy a gyermeknek gondoskodás, segítő odafordulás, odafigyelés, szeretet, gondoskodás kell. Ez így van (csak azt nem értem, hogy akkor a fegyelmezést miért éppen a figyelem-megvonásban látják), de ez magában még nem gyermeknevelés, hanem csak annak egy fontos része. Ha egyszerű példát akarok felhozni, a kenyérsütéshez is kellenek folyékony hozzávalók, mint pl. víz és olaj, de vízből és olajból még nem lesz kenyér. És az agyon szeretgetett, mindig csak gondoskodással, melegséggel körülvett, de soha nem fegyelmezett, soha nem korlátozott gyermekből soha, sehogy sem lesz jól nevelt, boldog gyermek, hanem csak szeszélyesen kényes. S bár nem érezheti magát biztonságban szeretet nélkül, de egészen biztos, hogy pusztán szeretve és sohasem korlátozva, fegyelmezve sem fogja magát biztonságban érezni. Hiszen azért szeszélyes és hisztériás, mert tele van bizonytalansággal. Belső irány és támaszpont nélküliséggel, Hogyan érezhetné akár már egy 4-5 éves gyermek biztonságban magát egy olyan anya és apa mellett, akik az ugráló ő szolgái? Akiket ő nyugodtan kinevethet, ha kiabálnak vele, akiknek jobb esetben ki hirdeti, hogy nem szeretlek, ha nem elégítik ki valamely teljesíthetetlen igényét, szeszélyét, vagy rosszabb esetben: egyenesen lehülyézheti őket? Ha rájuk csaphat, kezükből bármit kiragadhat stb. S hogyan érezné magát bárki biztonságban általános szabályok és elvek nélkül? - S nézzük meg mi az, amit pl. egy 3 és 7 éves kor közötti gyermek szabályként tud érzékelni.

A játékokat el kell pakolni – de a gyereket nem hatja meg a szeretetteljes kérés, rábeszélés, mert a gyereknek ehhez nincs kedve. Van neki is egója tudja, mit akar, s mit nem. Csakhogy neki még arról fogalma sincs, hogy rendetlenségben nem lehet normálisan és boldogan élni, s ami az enyém, azt én kell, rendbe tartsam magamért és másokért, akikkel együtt élek. Erről halvány fogalma sincs. Egyik fajta hozzáállás: „ha nagyobb lesz, megérti” - Nagy tévedés, mert 3 éves kor után már képesek megérteni, és pontosan aktuális, hogy megtanulják és a személyiségükbe építsék. És ha ez kimarad a kamaszkorig, akkor biztosan lehet számítani a dackorszakra, mert a tizenéves dac pont abból fakad, hogy a gyermeknek nincs önértékelése. Nem bízik abban, hogy valami, amit ő kezel és irányít, amivel ő foglalkozik, az lehet normális, működőképes. Miért? Mert a szülő nem várt el tőle semmit, csakhogy „önmaga” legyen, és önmaga pedig nyilván nem kezdte el nevelni és fegyelmezni önmagát, a kicsi gyermeket, így végül is a szülő hibájából kevesebbet tud, kevesebbre képes, kevesebb a tudása, a rend-tudata, az önfegyelme, a sikerélménye, mint lehetne. Ugyanis a játékból fakadó örömérzések, sikerélmények nem pótolhatják a kisebb, de általa rendesen elvégzett feladatok utáni sikerélmény érzetét. Az egyre erősödő életképesség érzését. A szülő sokszor jól becsapja magát a gyermeke tudását és okosságát illetően, mert egy-két divatos hobbit talál a gyermek számára, amiben pl. egy ambíciós, önérzetes gyerek valóban jól teljesít, s ami mellett jó ideig homály fedi a gyereknek az általános rendbe beilleszkedő céljainak a hiányából eredő tájékozódási képtelenségét, tudatlanságát, tapasztalatlanságát. És már is kész egy jól elferdített énkép és önértékelés, a tovább mélyített karmikus vonás. Az elkényeztetett gyermekek egy része nem fogja magát életképesnek érezni és öngyilkossági gondolatokkal kezd küzdeni kamaszkorától kezdve, másik része egyre kétségbeesettebben kapaszkodik a másokon való uralkodásba, mások kizsákmányolásába, s próbálja a világot úgy berendezni, ahogy kisgyermekkorában megszokta, hogy ő nem felel semmiért, neki nincsenek kötelességei, számára nincsenek korlátok, és nincs, aki neki parancsoljon. Ezek közül néhányan a művészi, sportolói vagy egyéb tehetségüktől elszálltan követelik, hogy kizsákmányolhassanak és irányíthassanak másokat.

A gyermekkel szembeni elvárásokat, feladatokat illetően természetesen a fokozatosságról is beszélek, vagyis a gyermek korának figyelembe vételéről. Viszont kifejezetten hangsúlyozom, hogy vannak konkrét, általános elvárások, amiket el lehet, és el kell kezdeni már egészen kicsi gyerekeknél, és egyáltalán nem az idegen nyelv megtanulására, vagy táncórákra gondolok, nem különleges és extraképességek fejlesztésére, hanem a legalapvetőbbekre. Arról, hogy a gyermek kezdjen el önállóan öltözni, maga után rendet rakni, takarítani - kisóvodásként már mindenképp. De láttam már egy-másfél éves beszélni alig tudó gyermeket is, aki gond nélkül egy átlagos kérésre segít az anyukájának ruhát teregetni. És sok pici gyermeknél láttam az érdeklődést és a részvételi szándékot a felnőttek teendőit illetően, tehát ez az embernél vele született tulajdonság, ami manapság jelentős részben a kompenzáló kényeztetés és persze a szülői türelmetlenség miatt tűnik el később a gyermekekből. Sok szülő azt hiszi, boldogságtól és örömtől fosztja meg gyermekét, ha nevelni, tanítgatni kezdi kisebb-nagyobb feladatokra, és ennyi időt is elvesz a szabad játékból. Abban a tévhitben élnek, hogy a gyermekeknek 7-8 vagy több éves korukig csak játszani kell. Ez egy naiv, mégis rendkívül önkényes elképzelés, aminek semmiféle reális alapja nincsen, hanem arról van szó, hogy ezek a szülők valamilyen rózsaszín álomvilágnak ítélik meg ideálisként a gyermekkort, és ezt akarják gyermekük számára zavartalanná tenni.

Ez a tévedés természetesen nem korlátozódik a kisgyermekkorra, hanem legtöbb esetben kihat a gyermek életére a felnőtté válásig, s azon túl. Sok szülő a felnőtt gyermekét is óvni való, gondozni való kisgyermekként kezeli bizonyos helyzetekben. Közülük sokan már a gyermek kamaszkorában nyíltan vagy rejtetten támadni kezdi a gyermekét, hogy az miért nem önállóbb, miért nem felelősségteljesebb, miért nem tart nagyobb rendet, miért nem tisztelettudóbb, miért hazudik, miért beszél vissza… stb. Kialakul ebből a viszonyból a „héja-nász az avaron”, hol a gyermekét minden hibája ellenére óvó, védő, ellátó, eltartó, annak hízelgő, hol pedig arra kígyót-békát kiáltó, áldozatai honoráriumát, jóvátételét, fenyegetőzve követelő, „kihasznált” anya (mert ezt szinte kivétel nélkül és jellemzően az anyák művelik) és a mindezt már rég gyűlölő, de a kiszolgáltatottság csapdájából önerejéből szabadulni nem tudó felnőtt utód, se veled, se nélküled „szerelme”. Ekkor már nagyon nehéz helyrehozni két évtizednyi hibás magatartást, mindkét fél részéről. De megfelelő spirituális információk, kauzális asztrológia horoszkóp feltárás ismeretében mindkét felnőtt személy megszerezheti a helyes alapállást, viszonyukat új, egészséges és normális alapokra helyezhetik, egyrészt főleg a szülő részéről őszintén beismerve az elkövetett hibákat, levonva azokból a megfelelő tanulságot.



Most folytatom ott, ahol elkezdtem, a kisgyermekkornál és a kisgyermekek nevelésénél. E korszak kapcsán szeretnék alaposabban megvizsgálni néhány jelentősebb pszichológia gyereknevelési elvet, köztük azokat is, melyek napjainkban is elterjedtek és meghatározóak.

Gyakori szülői felelőtlenség, amikor például a szülő a rohanó munka és a házkörüli teendőkkel való megbirkózás után végre lazítani szeretne, s nem a rendkívül okos, de önfejű, feleselős, huncut, egyetlen 5 éves kicsi cukorfalatkájával vitázgatni arról, hogy kinti cipővel ne másszon az ágyra, előbb vegye le azt. De a gyerek szerint a cipő nem piszkos, és „nézd anya, nem is kentem össze az ágyat” és hasonló „okos” kis válaszok az állítólag önállóságra nevelt gyermek szájából. És ekkor anyuka vagy apuka inkább szó nélkül az úri gyermekek jó szolgájaként leveszi a gyermekről a cipőt és helyére teszi. Hiszen csak gyermek még. S nem érti, hogy le kell venni a cipőt. Hadd legyen gyermek hagy játsszon. A szülő pedig hagy pihenjen, tv-zzen, vacsorázzon nyugodtan a gyermek kioktatása, fegyelmezése nélkül. A szülő lusta, hogy 2 percet rászánjon egy pofonra és 2 mondatra: „A cipőt fiam leveted, mikor bejöttél a házba. És nem mégy fel vele az ágyra, különben legközelebb is pofont kapsz.”

Persze a pofozás ellenzése a ma divatos humánus viselkedés majmolásában is rejlik, anélkül, hogy bármelyik szülő venné a fáradtságot, hogy egyszer komolyan végiggondolja, hogy hová vezet ez a fegyelmezési eszközöktől megfosztott, pszichológiai gyermek-nem-nevelés, amit birkaként követve minden szülő elégedetten gyakorol, és a humánus és jószívű szülő szerepében tetszeleghet anélkül, hogy bármiféle pszichológiai sikerkönyv, vagy női magazin béli vezércikk, sztárpszichológussal készített interjú szembesítené azzal, hogy a mindig elfogadó, szeretgető, a fegyelmezést csak szóban és maximum a figyelemmegvonás eszközével elintéző szülői magatartás milyen érzelmileg labilis, ferde erkölcsű, önuralom hiányos, önértékelési és énképzavarral küzdő, deviáns fiatalokat és felnőtteket termelt ki. Hogy ez egyáltalán nem csupán az én egyéni, sokak szerint talán megkeseredettnek és antiszociálisnak tűnő, bogaras vélekedésem és rögeszmém, arra szolgáljon példaként jó néhány más pszichológusi, szociológusi meglátás, és statisztikák.



Meg kell néznünk, hol is kezdődött, honnan is indult ez a gyermekkényeztetését előtérbe helyező, s a fegyelmezés valódi eszközeit elvető pszichológiai irányzat.

1946-ban publikálta akkoriban eretnekségnek számító, ma már közhelynek számító, teljesen elfogadott nézeteit dr. Benjamin Spock. A következőket hirdette: „biztosította a doktorok és szaktekintélyek által megfélemlített szülőket, hogy saját gyermekeikhez ők értenek a legjobban. Azt tanácsolta, hogy a síró apróságot vegyék fel és nyugtassák meg, hangsúlyozta, hogy minden gyermek külön egyéniség, így nem vonatkozhat általános és merev szabály fejlődésükre, nem helyeselte a fegyelmezésen és verésen alapuló nevelést. Legforradalmibb gondolata az volt, hogy a szülőség öröm, a nevelést élvezni, a gyermeket tisztelni és szeretni kell.” Spock a fegyelmezést szembeállította a szülői és családi boldogsággal. Nagy hiba volt. Érdekesség, hogy mindazt, amit leírt, ő is csak ideaként ismerte, megvalósítani sohasem tudta. „Utólag derült ki, hogy a doktor saját életében távol állt az általa fennen hirdetett eszményektől: szülőként sem a boldog kiegyensúlyozottság, sem a megengedő szeretet nem volt rá jellemző. Felesége, akitől 48 év házasság után vált el, az alkohollal küzdött, fiai apjuk ridegségével. Maga Spock 1976-ban újra megnősült, s nála negyven évvel fiatalabb második nejével szinte élete utolsó napjáig tartott előadásokat és felolvasásokat világszerte.”

Spock világhírű és sikeres lett egy nagyon jól hangzó, de a gyakorlatban általa sem tesztelt elmélettel.

De lássuk mire jutott az a több ezer, vagy több millió ember, aki az ő pszichológiai tanain fellelkesülve, a családi boldogság és a gyermeke testi-lelki egészsége, erőszakmentes jellemének kialakulása érdekében valóban alkalmazta a megengedő szeretet és amennyire csak lehetett a fegyelmezést, főként a kemény fegyelmezés, mint parancsok, pofonok, szabályok betartásának követelése végleg elvetette és elfelejtette, és mint módszert a múlt primitív embereinek érzelemszegénységi bizonyítványaként száműzte a modern gyermeknevelésből.

„Spock bírálói szerint neki „köszönhető”, hogy Amerikában felnövekedett egy deviáns generáció, akikre a szülők soha nem szóltak rá, akiket nem büntettek, csak kényeztettek.”

Tulajdonképpen, ha alaposan megvizsgáljuk Spock szülői örömszerzési ideái voltak a hippi korszak melegágya, vagy inkább tüzelőanyaga. Egy őrület, ami megváltoztatta a világot. Egy mozgalom az erkölcs, a kötelességek, a fegyelem és a szabályok ellen, ami győzött és megváltoztatta a nyugati világot és Európát.

Spock nézetei nemcsak az így nevelt gyermek felelőtlenségében, talaj nélküliségében nyilvánulnak meg, hanem legelőször is a szülők elliberálisodásában. Alighogy 1946-ban meghirdette Spock, hogy szeresd és tiszteld a gyermeked és élvezd a gyereknevelést, 25 év múlva, megjelenik az európai származású Milos Forman filmje, amely azt a jelenséget mutatja be, hogy nem csak a tizenévesek keresik a boldogságukat a drogokban, a szexuális élvezetek üres halmozásában, a szexualitás kiárusításában, hanem mindennek gyökere az ő szüleikben található. A film, melynek címe Taking Off – magyarul Elszakadás – azt mutatja be, hogy egy otthonról elszökő lányt, aki valamiféle énekesnői válogatásra nevez be, a szülei kétségbeesetten keresnek és egy pszichológus javaslatára kipróbálják az új szórakozási formákat, hogy lányukat megértsék és megtalálhassák, így próbálják ki a füves cigit, és így végződik a film azzal, hogy a szülők az Elveszett Gyerek Szülei nevű klubban újonnan szerzett barátaikat lakásukba invitálják és vetkőzős pókert játszanak. A film a maga formani módján humoros, de ettől még nem vonható kétségbe, hogy film történetének szerzője valós jelenség alapján dolgozott. És mint tudjuk 1971-re már túl vagyunk a nagy woodstocki fesztiválon, tehát az LSD-ző és kábultan, az általános szeretetre hivatkozva kéjelgő fiatalok az első generációs gyümölcsei Benjamin Spock szeretet hirdető gyermeknevelési pszichológiájának. És az egész drog-kábulatban vergődő hippi-korszaknak szellemének szülő atyjai Benjamin Spock és a korabeli társadalom hozzá hasonló szabados örömszerzési ideákat éltető felnőtt személyei. Azok a személyek, aki 1940-es és 50-es évek Amerikájában már olyan jólétben éltek és kedvükre csökkentették fogamzásgátlókkal gyermekeik számát egyre és kettőre, és akiknek a gyerekei már szintén nem találták a boldogságot és az élet értelmét, hiába lehettek gazdagok és tervezhettek családot két gyerekkel.

Már ez is egy nagyon érdekes jelenség, hogy jelenjen meg a jólét bárhol a világon, ott a gyermekvállalási kedv minimálisra csökken és a felnövő generáció depressziós lesz. De a hippik és a szeretetet félreidealizáló, a könnyed örömökkel és felelőtlenséggel összekeverő Benjamin Spock-féle pszichológusok nem vették észre, hogy a jólét és a gyermekvállalási kedv csökkenése összefügg, s hogy ezek végeredménye a neurózisos, depressziós ember. Ők valamiért önkényesen abban kezdtek hinni, hogy a neurózisokat a szabályok, az elvárások, a fegyelmezés okozza, a baj ezekkel van. Nyilván voltak képmutató szokások és elvárások, amelyeket fel kellett volna számolni. Ehelyett a modern pszichológia kiöntötte a gyereket a fürdővízzel, és a gyerekben az emberiség jövőjét is. Az elkövetkezendő néhány évszázadra legalábbis.





Több korai pszichológiai kutatás foglalkozott a szexualitással és lényegében ezek a tanulmányok gerjesztettek szexuális forradalmat, azaz alkalmat teremtettek a Spock-féle és a hippivé, és playboy fotóssá váló örömkereső személyeknek arra, hogy véghezvigyék a „szexuális forradalmat”. Amivel mit is értünk tulajdonképpen?

„A szexuális forradalom valójában egyfajta szólásszabadságot teremtett, de nem oldott meg semmit. Az emberek többsége ugyanolyan gátlásos, ugyanúgy szexuális zavaroktól szenved, mert a humán szexualitás igazi értelme, és ebből fakadóan zavarai sem ragadhatóak meg kulturális értékként, hanem az emberi természet és a szexualitás evolúciós gyökereiből érthetők meg. A felszínen persze fontos társadalompolitikai és szemléleti változások indultak meg: a nők egyenjogúsítása, a sokféle másság elfogadása, a szexualitással kapcsolatos tiltások oldódása, a liberalizáltabb abortusztörvények mind egy szabadabb világ felé nyitást jelentettek. Másfelől ez a szabadság sokakra rákényszeríttet szabadság, és ők nem tehetik meg, hogy „köszönik, nem kérik”; kutyaürülékben és pornóban gázolunk reggeltől estig, tetszik, vagy nem tetszik. Szórakozásként nézni mások szeretkezését, parfüm, mosópor, lakópark reklámok ürügyén mindenhol meztelen testekbe botlani, vagy a bárki számára könnyen hozzáférhető pornó élvezése nem oldja meg senki szexuális problémáját, sőt! Ez nem szexuális forradalom, ez már a forradalom elárulása, a szexbiznisz.



Internetes statisztikák arra utalnak, hogy a meglátogatott oldalak harmada pornósite! Vajon boldog szerelmi kapcsolatban élők látogatják ezeket az oldalakat? A prostitúció soha nem látott méreteket öltött, kialakult a szexturizmus, megalakult a prostituáltak szövetsége, aki tagjainak rendes munkahelyet követel. Holnap a nemi erőszaktevők és a gyilkosok is kérnek egy türelmi zónát, ahova elcipelhetik áldozataikat. Pár évtizede még csak két komoly nemi úton terjedő betegség volt, ma már kb. 20, köztük az AIDS is, amely halálos. Amely ellen nem is véd igazából az óvszer sem, mint arra vizsgálatok rámutatnak.

A szexuális forradalom szelleme elszabadult és úgy tűnik, kicsit kezd démonivá válni. Mindez persze nem választás kérdése, ahogy a történelem menete általában nem az. Egyet tehetünk, megadhatjuk a mi egyedi válaszunkat magunknak és gyerekeinknek, s reménykedhetünk benne, hogy mi is valami nagyobb történelmi folyamat részeként jelenünk majd meg az utókor szemében, amit mondjuk, úgy neveznek majd: „kiábrándulás a szexuális forradalomból”.” – Szendi Gábor: Szex, szerelem, kötődés, stb.



„Szeresd őt feltételek nélkül, és élvezd az időt, amit együtt tölthettek.” –hirdette Benjamin Spock és sok más pszichológus. Valóban ide kellett eljutnunk ettől a mondattól? Mire következtethetünk most? Mi a baj a feltétel nélküli szeretettel? Az a baj, hogy a szeretet magában elkorcsosul, olcsó kéj, őrjöngés, gyűlölet lesz belőle. Nem őrizhetjük meg sem a szeretet, sem a boldogságot, ha az erkölcsöket, a morált, a fegyelmet, tehát az értelmet és az értelmért és az igazságért való harcot és határozottságot (pozitív maszkulin tulajdonságok) kizárjuk az életünkből.



„Nem akarok szabályokat lefektetni, mivel általános érvényű szabályok nincsenek. Nem mondom meg a szülőnek, mikor mit csináljon, mert én nem tudhatom, mikor mit kellene csinálni. Én csupán egy összetett és számomra elbűvölő gyereknevelési hagyományt nyújthatok át, amelyet sokan ismernek saját családjukból, és ezt tudom kiegészíteni a gyermeknevelést célzó kutatások talán még összetettebb és még elbűvölőbb eredményeivel. Remélem, tetszeni fog az olvasónak, és segít majd abban, hogy élvezettel figyelje, ahogy a baba gondolkodó lénnyé cseperedik. Ha ez a könyv a maga szerény eszközeivel hozzájárul a szülő és a gyerek közös boldogságához, és segít abban, hogy kedvüket leljék egymásban, akkor már elértem célomat." Penelope Leach pszichológus, Spock egyik követője

Leach saját könyvének ajánlóját olvasva elcsodálkozok, hogy a bevallott semmitmondóság után, milyen gyermeknevelési hagyományra hivatkozik, de még inkább kíváncsi vagyok, hogy a 6-8000 Forint körül mozgó, keményborítójú, 560 oldalas, nagy, színes fotókkal illusztrált „elbűvölő” könyv, mire jó azon kívül, hogy a szülő egyik újabb olcsó örömszerzési próbálkozását kiélhette vele. Mert hogy az „elbűvölő”, felelőtlenül és szabályok nélkül nevelt gyermekének nem fog örömet szerezni senki, az biztos. Általános érvényű szabályok nincsenek?? Ez enyhén szólva könnyelmű kijelentés és természetesen teljesen metafizikátlan, sőt, fizikátlan! Nem Penelope Leach az első, aki világsikert ér el, mert hízeleg a tőle tanácsot váróknak és megteszi őket az adott téma egyenjogú szakavatottjaivá. Ma a legtöbb misztikus tréninget így hirdetik: mi segítünk sikereket elérned, a tudás benned van, mi csak előhívjuk, csak megadjuk hozzá a kulcsot, a kódot, csak segítünk meglátni. Mindenkit megkímélnek attól, hogy az egója sérüljön, és esetleg a lehetősége is felmerüljön annak, hogy talán érdemes olyasmit elfogadni egy tőle a témában jártásabb embertől, ami ellen elsőre és másodikra, sőt, még harmadikra is tiltakozik az ember, főleg a tudattalanja. „A Vízöntő korban mindenki próféta” – potenciálisan igen, gyakorlatilag mindenki tévelyeg, szóval ez is úgy van, mint az összes ezt megelőző korban, csak épp jó reklám ez a különböző misztikus, pszichologizáló tréningeknek. Az ehhez hasonló szlogenek, mint az imént említett és „a Tudás benned van”, mint láthatjuk mindig nyerő szolgáltatás bemutatások, Spock is nagyon sok embert nyer meg rövid időn belül azzal, hogy gyermeknevelési elmélete szerint a gyerekek egyéniek és azokhoz szüleik értenek legjobban. A misztikus és pszichologizáló iskolák, tréningek szintén abszolút, teljes mértékben egyéniségnek tartanak mindenkit, és úgy gondolják, mindenki nagyon jól ért saját magához, csak biztatni kell rá. De láthattuk, hogy a gyermeknevelésben hová vezetett a szülő örömét előtérbe helyező, s a szülő felelősség nélküli szakértővé megtevő pszichológia. Miért gondoljuk, hogy a spiritualitás területéről kiindulva nem hasonló rombolást végzünk-e, amikor mindenkit a maga nagy szakértőjévé teszünk meg feltételek nélkül. Feltételek nélkül – ez nagyon fontos. A spiritualitásból a modern, erkölcs- és felelősségérzet-, bűntudateltörlő pszichológiával összevegyítve üzlet, „biznisz” lett, mint a szexualitásból. A misztikát kiárusították a nyugati embernek egy kis áltudománnyal „megbolondítva”, s mindjárt fogyasztható. Mindjárt megvan a béke szigete, ahol nem zaklathat senki, ahol végre mindent hazudhatsz magadnak, elsőként azt, hogy egyre őszintébb vagy magaddal.

A különböző hazugságok, egyéni önámítások nagyon jól megférnek egymás mellett, pont úgy, ahogy a legnagyobb humanisták, spirituális eklektisták hirdetik: egy rendszert alkotnak, amire rá lehet fogni, hogy igaz, s benne mindenkinek igaza van. Virágzik a realitivizmus. Baj csak akkor van, amikor megjelenik a valódi igazság. Akkor minden kis egyéni önámítás támadva érzi magát általa, a humanizmus toleranciája megzavarodik, és humanista, materialista, vallásos keresztény, okostojás szkeptikus, misztikus tréningen megvilágosodott szuperügynök, suttyó internetfüggő, terrorista és pacifista, gyerekfóbiás szingli és csupaszív, háromgyermekes anyuka, mindenki fenyegetve érzi magát és fellázad az igazság ellen. Ahogy Hamvas mondta, míg az igazságot támadod (a hazugságaiddal) addig senki rád se figyel (egy vagy közülük, nem különb, nem jobb, nem rosszabb) de amint a hazugságaikhoz nyúlsz, mármint, kezdesz igazat mondani, igazságról beszélni, fellázadnak.



Hamvas a pszichológiáról:

„A pszichológia csaknem százéves praxisa után kétségtelenül kiderült, hogy a pszichológia módszereinek alkalmazása következtében az ember nem válik harmonizáltabbá, hanem a rejtőzés technikája lett fejlettebb. A pszichológiai eljárások eredménye, hogy az ember nem ébred fel, hanem a felébredés elől még mélyebbre bújik. Ahelyett, hogy megnyílna és megoldódna, e módszerek segítségével megtanul még jobban elrejtőzni. Eddig az álomelemzéssel néhány gyanútlanabból valamit még a napfényre lehetett csalni; az analitikus és a tesztmódszerek nyomán ezek most már mélyen az álomtudat alá bújtak el, néha lényük már az álomban sem jelentkezik. Az ilyen emberek részére utolsó ítéletkor minden bizonnyal külön harsonát kell majd megfújni, hogy felébredjenek. Amit az ember a pszichológiában megtanult, hogy ne a komplexusba rejtőzzék el, hanem a nyíltságba. Ez az odú, ahonnan az ember kicsalhatatlan. Ez az analizáltság.

A pszichológia áldozatainak száma igen nagy. Aki a pszichológiai folyamaton átesett, nem látja világosabban létének lényegét, sőt, amit megtanult, hogy a lét valódiságának hátat fordítson, és azt elsüllyessze, és a lét nehézségeiről való tudatot elkenje. Így keletkezett a modern korra jellemző ontológiai idióta, aki a létezés minden nehézsége fölött való vigyorgással a helyzetet egyszer s mindenkorra elintézettnek véli, csak azért, mert a bűn-, és ezzel együtt természetesen az emberi jóvátételre való kötelezettség-tudatát önmagából eltüntette (kianalizáltatta). Ez a pszichológiailag kibelezett ember a közösségből is kiesik, és az emberi testvériségen is kívül áll.

Az egzisztencializmus a pszichológia módszereit tovább fejlesztette. Mialatt nyílt létet (az embertársi Te felé való fedetlenséget) hirdette, az embert megtanította arra, hogy a nyíltságba takarózzék, és a nyíltság ellen egy fensőbbségben védekezzék; egzisztencialitásba rejtse pszeudoegzisztenciáját. Egészen kevés olyan gondolkozó van (Gabriel Marcel, Bataille, Camus, Heidegger), aki ezt a veszélyt felismerte. A legtöbb szerző, mint Sartre, káprázatos technikával csinálja bukfenceit, mialatt minden lényeges létkérdése érintetlen marad.” (Korszenvedélyek utólagos igazolása)



Továbbá Hamvas a különböző vallásokba menekülésről, tehát arról, amit ma tesznek az úgy nevezett megvilágosodott misztikusok:

„újabban, körülbelül száz éve, különösen az intellektualitás magasabb vonalán egyre gyakoribb a keleti vallásokba és metafizikákba való menekülés, és az azokban való elrejtőzés, abban a hiszemben, hogy azokból az eredendő bűn gondolata hiányzik, és a bűn-problémát így a keletiességgel végérvényesen megoldották. Ez nemcsak a kereszténység elárulása, hanem a való helyzet felől való tökéletes tájékozatlanság. A keleti metafizikákban (India, Kína, Irán) az eredendő bűnről való tudat éppen úgy megvan, mint a hébereknél, a kereszténységben és a mohamedánoknál, csak azt nem morális, hanem értelmi korrupciónak, vagyis az értelem homályának, eltévelyedésnek, aluszékonyságnak, alvajárásnak fogják fel. Ugyanúgy, mint az archaikus görögségben vagy a kabbalában, és a bűn jóvátétele itt is, ott is, mindenütt kötelező.



Ugyanilyen menekülési kísérlet a legújabb primitívizmus, Rousseau óta, a természetbe, a négerekhez, az indiánokhoz való ún. visszatérés. Ez az experimentum nemcsak téves. Rousseau szentimentalizmusa következtében feltételezték, hogy a primitívek ősállapotban, kezdeti ártatlanságban élnek, és a múlt század érzelgése a civilizálatlanságból ideált csinált. A gondolat különösen a művészetben jelentékenyen káros volt. Tudjuk, hogy a primitívek nem ősi ártatlanságban, hanem igen régi civilizációk visszakorcsosult állapotában élnek, éppen ezért a létnek az európainál nem kevésbé korrupt, hanem még sokkal korruptabb fokán. Egyébként a primitívek, ha valamit, az eredendő bűnről való tudatukat a civilizációból, amelyről leszakadtak, magukkal hozták, és nincs olyan törpe törzs, amelynek arról tudomása ne lenne.” (Korszenvedélyek utólagos igazolása)



(Hamvas már halott, többek között azért is áll érdekemben, hogy idézzek tőle, mert a halottakat veszélytelenebbnek tartják a mai misztikusok, mint az élőket. Okkal. Ha én írom le a fentieket, saját megfogalmazásban, akkor az írásom csak nehézségek árán marad bemocskolatlanul különböző misztikus fórumokon, mert a csőcselék közéjük valónak gondolva (hiszen élek és használom az internetet), csípőből letegez és kioktat a pszichológiai és keleti vallásokat érintői ismeretei alapján arról, hogy én vagy Szilárd a tanulmányainkban miért tévedünk. Amikor ezekről már Hamvas rég lerántotta a leplet. Amikor nincs az orruk alá dörgölve, akkor szétszedik az élő metafizikust – egyrészt tőlük ne legyen különb senki, másrészt, aki a hazugságaikhoz nyúl, az ellen mind fellázadnak.

Nagyon fontos, hogy a mai megvilágosodott ne ítéljen el semmilyen misztikus vagy pszichológiai tant. Aki túl közkedvelt vallást vagy tant ítél hamisnak, tehát igazat mond róla, az túl sokakat sért meg. Ezt a magatartást semmilyen komolyabb misztikával is foglalkozó intézmény nem engedheti meg magának, főként gazdasági okokból. Gyermektelen vezetőik bizonyára csúnyán megsínylenék a bevételek kiesését.)

Még mielőtt valóban visszatérhetnek a gyermeknevelést illetően a fegyelmezéshez e hosszú és a mai pszichológia térhódítását figyelembe véve, annak káros hatásainak rendkívül szükséges kitárgyalása, mint felvezetés után, előbb még egy utolsó, és ezek után már remélhetőleg viccként felfogható pszichológusi, szörnyű téveszmét, jövedelmező önámítási sablont szeretnék metafizikai „górcső” alá venni.



„A bűntudat három lényegi téves állásponton nyugszik. Ezeket ismernünk kell mielőtt a bűntudat témájába mélyebben belemennénk. (1) Mint az ego bármelyik aspektusa, a bűntudat alapja is egy az ellentétek kettősségének érzetét kialakító szembeállítás. (2) A feltételezettet, hipotetikusat ténynek gondolja. (3) A cselekmény cselekvőjét valóságosnak hiszi. Egy általános bűntudat alapú állítás valahogy így hangzik: "Nekem (3. tévedés) nem kellett volna azt tennem (2. tévedés), tehát rossz ember vagyok (1. tévedés)." A feltételezett ideált konkrét valóságnak veszi, pedig az egyén mindössze csak azt tette, ami akkori erényei és gyarlóságai mellett abban a pillanatban lehetségesnek és ésszerűnek tűnt.” - David R. Hawkins: I: Reality and Subjectivity, 193. old. – „Valóság és tárgyilagosság”

Vajon miért és hogyan lett olyan híres és elismert David R. Hawkins? Talán akad némi igazság az elméleteiben? Nem. Nem ezért. A felelősségtudat, a morál, az egészséges értékítélet további rombolása okán - egyszerűen jövedelmező ezt hirdetni. Mint egy tudományos feloldozás a bűn alól. Bűn nem létezik, fiam. Látsz, te valahol itt bűnt? Nem. Csak mi vagyunk. Az ideák nem léteznek. Se bűn, se isten, se értékrend. Csak mi emberek létezünk és az örömök és a szeretet. Isten is csak szeretet. Semmi más. – Nyilván! Ahogy Móricka elképzeli. És a szeretet az működik magától, értelem nélkül. Komolyra fordítva a szót: Csak a gyakorlatban nem. Szóval az értelemtől (értékítélet, erkölcs, morál, felelősségtudat, bűntudat) függetlenül működő szeretet egy idea. És az ideák léteznek, csak vannak téves ideák is köztük, ezekből lesz a gyakorlati baj. Úgy, mint a téves bűntudatból, ami alatt a bűntudat hiányát is értem.



Persze mindez, amit én eddig felvezetésként leírtam, felesleges azok számára, akik Kozma Szilárd Szeretet törvénye, A Lilith és a teremtés ősoka című tanulmányait olvasták és értették. Mert akkor már rég tudják, hogy a Szeretet magában a Fény (értelem) nélkül, átvilágítatlanul őrjöngéssé, romlássá, bomlássá, káosszá, erkölcstelenséggé, gyűlöletté, perverzióvá torzul. Mint ahogyan a Fény (értelem) is sterillé, rombolóvá válik Szeretet nélkül. Viszont érdemes még ezen felül kihangsúlyoznom, hogyan is kell ezt érteni a gyakorlatban, pl. a gyermeknevelés, gyermekgondozás terén.

A gyermek számára az értelem kialakulása, ugyanúgy, mint a felnőtteknél az információ befogadás, feldolgozás, megtartás, személyesítés függvénye. De a gyermekek számára a szellemi információ befogadás még egyáltalán nem tudatos, és nagyon minimális az ambíciójuk az általános szülői figyelmeztetések, szabályok megjegyzésére, megértésére. Gondoljunk csak bele, hogy amint a gyermek a csecsemő korszakból kinő, és egyre jobban élvezi a bővülő szabad mozgási és játszási lehetőségeit, hamar a múlté lesz az etetésért való szívszaggató sírás, a táplálék türelmetlen követelése. Sőt, a gyermek a játékban sokszor megfeledkezik az evésről, nem veszi észre, hogy éhes. Amennyiben a gyermek még nem képes felelni a saját maga rendszeres ellátásáért, azért, hogy hányszor étkezik és mit (!) egy nap alatt, úgy még kevésbé lehet az ő saját belátására, gyermeki, tapasztalatlan értelmére bízni a szellemi információk önálló befogadását, élmények feldolgozását. Az élmények feldolgozásában való segítség, szülői magyarázat szüksége köztudott fontosságú, bár tapasztalataim szerint gyakorlati alkalmazásban ritkán jelenik meg. Ez nem csoda, tekintve, hogy az emberek, így a szülők többsége nem spirituális beállítottságú, a népi hagyományok moralitását, társadalmi erkölcsöt pedig eltörölték a szocialista, kommunista korszakok és a modern pszichológia felvilágosult, gazdaság- és könnyű örömszerzés-orientált elméletei. Így a szülők a környezet eseményei, a tv filmek kapcsán maximum annyit mondanak a gyermeknek, hogy „csak viccelt a bácsi”, „csak trükk, a valóságban nem lőtték le, paradicsomlé folyik a mellén”. Tehát a tárgyi valóság érzékelésének minimális szintű alapjait nagyjából megkísérlik lefektetni és tulajdonképpen ez az egyik része annak, amit az átlagos szülő az életbe való használható beavatásként elvégez a gyermeknevelésből. A másik része némi tárgyhasználati, mozgáskoordináció, beszéd- és logikai képességfejlesztési, és némi rendtartási beavatás, tanítás. Ennél tovább a ma, modern felfogású szülő ritkán avatkozik be gyermeke egyéniségébe, a többit a sorsra, pontosabban a karmikus determinációra bízza. Szándékosan nem írom, hogy: és a vele született pozitív nyers képességeire, mert azokkal sokáig nem fog érni semmit, és csak akkor lesz esélye azokat jól használni, ha majd felnőttként metafizikai információkhoz jut és spirituális éberségre, tudatosságra és önismeretre tesz szert.

De addig is ott a gyermekkor, amely korszakért a szülő felel, hirdessen bármiféle szabály nélküli szülői, csupa szeretet szórakozást a pszichológia, vagy kristály és indigó gyermekektől való csodás, tanulási lehetőséget bármely misztikus tan. A gyermek csak gyermek, és nem igazán érti a „nem szabad”, „tilos”, „veszélyes”, „rend” kifejezéseket, ennek ellenére nagyon is nagy, mondhatni létfontosságú szükségük van, hogy megtanuljanak a fizikai síkon élni, ahol ezeknek a szavaknak is nagy jelentőségük van, nemcsak a szeretet és az öröm szavaknak.

Tehát amennyiben egy szülő azt szeretné, hogy a gyermeke ne veszélyeztesse saját és testvérei testi épségét, életét, akkor nyilván kell valamilyen lépést tennie akkor is, ha már felemelt hangon, erélyesen, többször elmagyarázta a gyermeknek, hogy „nem másszon a szekrény tetejére”, „ne dobálja a körzőt”, „ne szaladgáljon a késsel vagy a villával”, „ne hajoljon ki az emeleti ablakon”, „ne szaladgáljon az úton” stb. ezek a legalapvetőbb helyzetek, amikor igazán nem lehet elkerülni, hogy belássuk, a gyermek, sokszor, ha már hét éves elmúlt, még akkor sem veszi komolyan, nem érti meg, nem jegyzi meg a szülői intelmeket, szabályokat. Mert ezek igenis szabályok. Tehát a szülő felteheti magának a kérdést: hagyom, hogy a gyermekem élete veszélyben legyen vagy pofont is adok neki, a hülyeségtől, butaságtól való eltántorítási szándékkal. Mintegy az elhangzott tiltásokat, figyelmeztetéseket nyomatékosító ráhatásként. Hogy ez durvaság? Ordítani is durvaság, mégis muszáj. Ha a szülő lemond a testi fegyelmezésről, és pusztán a szeretet, a szeretgetés és az engedékenység jegyében neveli gyermekét, egyáltalán hogyan érezheti magát szülőnek? Mitől érzi, hogy hozzá tartozik az a gyermek? Hiszen tulajdonképpen semmit nem tehet az élete megvédése érdekében, csupán reménykedik, hogy hátha mégsem esik el a gyerek a késsel szaladgálva, hátha mindig ott lesz valaki, aki meg tudja akadályozni a bajt. De mi értelme, hogy ha van már legalább 2-3 gyermekünk, akkor tulajdonképpen halálra idegeskedjük magunkat azok rendetlenkedései, éretlen szórakozásai, veszélyes játékai és önmegvalósításai miatt? Kinek jó ez? Nekünk? A párunknak? Hogy a gyermek minden lelki erőnket elemészti? A gyermeknek, aki azt látja, hogy anya csak fogja a fejét „jól van, menjél, fiam.”, előbb-utóbb mindenre” igen” a válasz, mert a” nem” súlytalan. A szabályok megszegése semmilyen komoly következménnyel nem jár. Azt látják, hogy a szülő idegeskedik, hogy feladta, hogy elmagyarázza és megértesse. Szülőnek lenni kudarc. Minden szülő és gyermek így látja, amely családokban a fontos szabályokat nem nyomatékosították szükség esetén. Hogy így látják sokan, akiket a szülő eleve kudarc-, vagy düh-érzéssel pofozott, pálcázott stb., netalán bosszúéhes örömmel, az nem írható a gyermek fejlődéséért való felelősségteljes, következetes (és nem a rajta való bosszúállás, iránta érzett harag kitöltés lehetőségeként bekövetkező) atyai és anyai pofonok rovására. A modern, humanista országokban, társadalmakban azért nem merik „verni” a gyerekeiket a szülők, mert haragszanak rájuk. A gyermek megpofozásában az állatias, vadparaszti, kegyetlen agressziót vélik felfedezni. Egy pofonban ott rejlik a gyerek agyba-főbe verése, kezének-lábainak eltörése, haja kitépkedése stb. Még leírni is szörnyű. Nem ismerik a nevelő szándékú, indulat nélküli, hatásos ezért erőteljes (és nem jelzésértékű, nem csak mímelt) pofonokat. (Tisztelet a kivételnek.)

Nem vagyok fanatikus. Nem állítom, hogy nem létezik a gyerek iránti indulatból elkövetett durva bántalmazás. Továbbra is írjon és beszéljen a média ezekről. És a törvény vizsgálja ki az eseteket, vonja felelősségre a felelőtlen és agresszív szülőt.

De végre állítsuk már helyre a humanista, széptevő, képmutató, úrias-nyegle nevelési divat előtti, hagyományos, normális, valódi, szülői szereteten, felnőtti értelmen és felelősségen alapuló gyermeknevelést, különösképpen a gyermekfegyelmezési módszereket. Végre lássuk már be, hogy a gyermekeink összehasonlíthatatlanul önzőbbek, kegyetlenebbek, brutálisabbak, érzéketlenebbek, boldogtalanabbak, amióta a szeretet, a szabadság és az egyéniség téveszméi alatt nőnek fel. Nap, mint nap látjuk ezt magunk körül. Ebben élünk. Mégsem akarunk vele szembenézni. Szembenézni az önáltatásunkkal. Azzal, hogy kibújtunk a kemény szülői feladatok alól, s a gyermekeinknek azt hazudtuk, hogy értük tettük. Az ő érdekükben nem pofoztuk őket. Nem az ő érdekükben tettük. Hanem azért, hogy a hippi korszak erkölcstelen, ócska, liberális szeretet-ideája szerint tetszeleghessünk magunk előtt. Jóságos, kegyelmes, megbocsátó, elfogadó… Igaz, már Jézus tanainak kanonizálásakor ezzel az ideális emberképpel etettek meg minket. Az emberiséget. Akkor azzal a céllal, hogy az igazságtalanság, az erőszak ellen ne lázadjon a nép. Legyen kezelhető, vezethető, leigázott, kizsákmányolható. A szeretet-alapú, fegyelmezés ellenes nevelés ugyanezt a kétpólusú társadalmi berendezkedést máig jól szolgálja. De mára már jól összevegyült a két pólus, mindenki lehet zsarnok, csak ne leplezze le a többi zsarnokot, nyíltan játssza a jámbor, toleráns, megbocsátót, elnézőt, félrenézőt, s a háttérben bárkitől elvehet bármit. Ahogyan az övét is elvehetik. Becsület, pénz, élet, emberi érték – bármi. Mára könnyű prédává lett a durvaságot ellenző nagy szeretet leple alatt. Mit préda? Szemét. Elszórjuk minden emberi értékünk. Csak a kényelem számít. És a béke kényelmes. Békében lopni, csalni, hazudni – nincs is ettől jobb, és mindezt a szeretet varázsszó védelme alatt.

Az engedékeny szülők nagy része nem csak a szeretetet félreértelmezve és túlidealizálva követi el (az esetek többségében végzetes) nevelési hibáit, hanem a szabadságot is teljesen félreértve, egy hamis szabadság pozitív eredményeinek reményében. Ez a nagy hiba a családi hierarchia teljes vagy részleges elvetése. Amikor a szülő, mint mondja: „nem akarom, hogy a gyermekem bárkinek is behódoljon”. Általában az a személyes érzelem, pontosabban indulat vezérli őket, amit munkaadójuk iránt éreznek. A szülő a pénzért, a jómódért megalkudott. 8-10-12 órát robotol egy nap, sokszor otthon is dolgozik, hétvégi szabadnapjait is feláldozza sokszor. Gyermekének nem ezt akarja. Hogy nem szükséges hitelre autót venni, és mindenféle luxuscikkre (vegyszerek, kozmetikumok, édességek, alkoholok, húsok, divatos ruha és cipő gyűjtemény, drága gyermekjátékok, házi mozi rendszer, hatalmas hangfalak és egyéb szórakozási felszerelések) költeni, az nem merül fel bennük. Ez az ő szabadságuk. Bár, igaz, pont ezekért cserébe lettek „szolgák”. E luxusért alkudtak meg. Gyermekeiknek azt kívánják, hogy még könnyebben jussanak ezekhez a luxuscikkekhez, a lehető legkönnyebben, soha senkivel meg nem alkudva. Hogy mindez teljesen téves elgondolás arra a gyakorlat világít rá. Ezeknek a gyerek szinte mind kivétel nélkül, még nagyobb megalkuváásba kerülnek, még erkölcstelenebbül eladják magukat, mint szüleik. Nincs más választásuk. A hamis boldogság, a luxus, a felelőtlen szórakozás, (a tárgyaktól és más személyektől, tehát kívülről várt boldogság) csapdájába esnek már fiatalként. Szabályokat nem ismernek. A szülők a hierarchiát elvetve nem szabhattak neki határokat. Ezek a gyerekek főnökök akarnak lenni, gyorsan és könnyen meggazdagodni, bebiztosítva lenni. Az átmeneti nehézségek idején átlépik azokat a határokat, amiket szüleik sosem merték. Így nevelték őket. Ezért lopnak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy trükkel pénzt csalnak ki bárkitől. Hazudnak szüleiknek kiskoruktól fogva. Minden emberi kapcsolatukhoz hasonlóan állnak. Nincs kifogásuk a maffia, a képviselői és céges sikkasztások, a drogcsempészet, a prostitúció, a biztosítási átverések, a hamisítás, az állatviadalok és más bűnözési mód ellen. Ők mind ezzel gond nélkül megalkudnak. És ezen mit sem változtat, hogy anyuka meddig szoptatta mennyit ölelgette, szeretgette. A gyermeket feltétel nélkül szeretni kell. Ez tény. Viszont magára hagyni bűn. Magára hagyni a hibáival, negatív hajlamaival, hisztijeivel, gyávaságával vagy agresszív akaratosságával, hazudozásaival. Becsapni, hogy mindez így is jól van, bűn. Egy életre megnyomorítjuk őket. Soha nem lesznek boldogok.



Túllépve azokon az eseteken, hogy a szülő a gyermeket, a saját és mások életének, testi épségének tiszteletben tartása érdekében érdemes megpofozza, ugyanis a legintelligensebb, lineáris logikai képességgel megáldott, egyetemet végzett 6 éves csodagyerek sincs ahogyan képes legyen pusztán önálló értelmi fejlődési, és felnőtteknek megfelelési ambícióból felfogni és ami még fontosabb saját magát önállóan megfegyelmezni (!!),amikor elkapja a játék heve vagy egyéb gyermeki fantáziálás, akkor, ha egyszer jellembeli hajlama van rá, hogy pl. agresszív legyen, őrült kísérleteket végezzen, megfeledkezzen minden félelemérzetről stb., akkor ezeket gondolkodás nélkül véghez vigye. Ha szülő elmondta már százszor, elfelejti, akkor is, ha matekzseni, ha zongora-művész, ha futó-bajnok, ha versmondó versenyt nyert stb., ha a múlthéten kapott pofont, lehet, hogy megint nem tudja megfékezni magát, de ha az elmúlt két hónapban négyszer is jó nagy pofonokat kapott, mert „véletlenül megrúgta a testvérét”, „véletlenül megdobta egy kővel a testvérét”, „véletlenül fellökte a testvérét”, garantált, hogy elég volt ez a két hónap információ és tapasztalatszerzése és soha többé nem dobja meg kővel a testvérét stb.

Vizsgáljuk meg, hogy mit kell mérlegeljünk, ha a gyermek „csupán” rendetlen. Trehány, szétszórt, rendetlenség- és piszkosságtűrő. Először is elveszt apróbb tárgyakat, összegyűri, tönkreteszi iskolai könyveit, felszerelését, ruhára nem vigyáz. Nem a gyereknek tesz szívességet a szülő, ha harmadik alkalommal sem pofozza és térdepelteti le a gyermeket. Hogy e fegyelmezések nélkül a gyermek boldogabb, hatalmas tévhit. Rövidtávon talán nyugalmasabb az élete, hosszútávon természetesen megszokja, hogy ne becsüljön meg semmit, és ne hozzon semmiért még annyi áldozatot se saját használati tárgyaiért, hogy azok használhatóságát megóvja. Tulajdonképpen már megjelenik az a probléma, amit az előző pontban is megemlíthettem volna, hogy a gyermek önmagáért való egészséges felelőssége és egészséges ambíciói nem alakulnak ki. Aminek a kárát úgyis a gyermek látja felnőttként majd. Ha anyuci-apuci milliomosok is és van miből költeni a hanyag gyermekre, az, fiatal és felnőtt korára elégedetlen, ideges, depresszív típus lesz, ugyanis megszokásból tűri majd saját kudarc élményeit, azt, hogy „hopp, ezt is elrontotta”, „hopp, ezt is elhagyta” stb. Továbbá, hogy semmiben sem kell arra törekedni, hogy az működőképes és tartós legyen. Már a rend, a tisztaság, a használati tárgyak épségének fontosságát és tiszteletét, ha elmulasztjuk belenevelni, belesulykolni (hiszen súlya van!) a gyermekbe akkor rögtön meg is jelenik a szabályok nélküliség problematikája. A felelőtlenség, a téves értékítélet, kezdve az önértékeléssel. Óriási tévedés, hogy a gyermek önértékelése csupán azon múlna, kik szeretik, s hogy legfőképp a szülei szeretik-e. Az elnéző, felelőtlen szeretet semmit nem ér, sőt, árt. És nem is szeretet, csak máz és látszat.

21 éves kor után a gyermekből végérvényesen felnőtt lesz. A szellemi fejlődési korszakokat tekintve is. Ekkor beindul a szellemében a pszichológia által felettes énnek elnevezett személyiségrész, amelynek fő feladata tulajdonképpen az egyetemes törvények szellemével harmonizálni a személyt. Az egyetemes törvények szellemében hat ránk a sors is. Tehát önmaga és a sors elől senki nem menekül. A spirituális felelősségvállalás, a karmafeloldás vállalása belső igényünk, és egyetemes, külsőnek érzett (események képében megjelenő) sorserők igénye, követelménye is. Ezért van az, hogy bármit hiszünk tudatos énünkkel, akár azt is, hogy lehetünk boldogok szétszórtan, trehányan, rendezetlen életet élve, mert anyukánk, apukánk így is szeret és szeretni fog akkor is, ha homoszexuális drogosok, kéjgyilkosok, állami kasszát megcsapoló politikusok, százezrektől pénzt kicsaló svihák bankárok, biztosítási ügynökök leszünk. Mert magunkat nem fogjuk tudni szeretni. Tudatosan imádhatjuk. Tudattalan karmikus vágyainkat sorra „kielégíthetjük” - azok sötét, feneketlen kutak, soha ki nem elégülnek, csak mélyebbre húznak. A felettes énünk és a sors törvények viszont objektívek lesznek velünk, és ha mi nem kerülünk velük valós harmóniába, azáltal, hogy karmikus negatívumainkat megismerjük, és tudatos feloldásuknak kezdetét vesszük, akkor hiába az állítólagos szeretet, elfogadás, elégedettség, megvalósult vágyak és tervek, mert jönnek a sorsjelzések. Testi, lelki betegségek, balesetek, sorskrízisek. Lehet egyéni, felvilágosult, modern elképzelésünk a szeretetről. A gyakorlat nem fogja igazolni. A szeretet ott van, ahol értelem (Fény) is van. Ha a kettőt eggyé teszitek, akkor juttok be a mennyek országába. Mondta Jézus. Megvan az értelme annak, hogy a gyermek miért kell a családi hierarchiában lentebb álljon, mint a szülők, a kisebb testvér lentebb, mint a nagyobb. Megvan az értelme, miért kell mindenki tisztelje az otthont és a család belső rendjét. A legegyszerűbb szabálytól kezdve az összetettebbekig. Ha a családot pusztán Jin minőségekre akarjuk építeni, kizárva Jang minőségeket, akkor ne is álmodjunk róla, hogy pozitív Jin minőségeket megőrizhetünk. Szeretet helyett titkok, sötétség, rejtett vagy nyílt gyűlölet lesz úrrá a családban. Megfigyelheti mindenki a matriarchátus (vagy nőuralom) alatt levő modern családokat a közvetlen környezetében is. Ehhez nem kell elvált, vagy özvegy legyen az anya, sok modern kori férfi kénytelen behódolni a nők szeszélyeinek és hatalomvágyának, ha nem akar feleség nélkül maradni, és nem akar a gyermekeitől elszakadni, hiszen ismerjük a mai válóperi törvényhozásokat, a nők a legtöbb esetben bármit megtehetnek és bármeddig elmehetnek. Persze ennek kivitelezéséhez szükség volt az emancipáció során a társadalom talajába beszivárgó és az alapba beépülő a társadalom részéről a nők iránti vak tiszteletre, a női elnyomásért, mintegy némán adózó nőpárti korrupcióra, nőiség így létrejövő egyeduralmára, teljhatalmára. A nőiség maga mentelmi jog minden válás és minden családfelbomlás okának kutatásánál. Ha a nőiség nem is teljes körű mentelmi jog, az anyaság mindenképpen az.

Az anyák a nemzet mártírjai. A modern, egoista, csupán saját örömük, kényelmük érdekeit, lehetőségeit vadászó emberek alkotta társadalmak mély tiszteletet éreznek az anyák szenvedése iránt, akik a nemzet fennmaradásáért, vállalják a szükséges áldozatokkal, odaadással, kötelességekkel megnyomorított és megkeserített egó érzését. Az egó szabad kéjelgésének, felelőtlenségeinek, könnyelműségeinek fájdalmas korlátozása. Micsoda áldozat ez a nemzetért, a népért, a társadalomért. Ez az egó, a kicsi én. Kicsi buta. Ebből egyszerűen ki kell nőni, el kell engedni, ami valódi spirituális fejlődés során meg is valósítható, sőt, szükséges. 28 éves kort betöltve már aktuális.

Ehhez képest a modern pszichológia egyre nagyobb teret akar biztosítani a kicsi énnek. Legalábbis, amióta a pszichológia a könnyed örömszerzés és felelősséghárítás magas fokú áltudománya lett. Pont az ellenkezőjét teszi, mint amit a valódi spirituális fejlődés jelent. És pont az ellentétébe érkezik: boldogság helyett tragédiába.



Joó Violetta asztrológus - metafizikus



http://www.asztrologika.com/



Felhasznált anyagok:





http://hamvas.livejournal.com/3127.html



http://www.behsci.sote.hu/szex_szerelem_kotodes.htm



http://www.nlcafe.hu/csalad/20090130/mi ... n_spock__/

http://www.stop.hu/articles/article.php?id=291615

http://www.booker.hu/konyv/picik_es_kic ... ope_leach/

12 megjegyzés:

  1. Aki pofoz, úgy viselkedik, mint az a nő, akinek nem tetszvén, amit a tükörben lát, a tükörképét kezdi kisminkelni.

    Minden nevelés önnevelés.

    A nevelés a növelés tőről ágazott szó. Szép

    VálaszTörlés
  2. Ebben a cikkben és az általam írottakban nem arról van szó, hogy induulattal pufáljuk a gyereket, ha kell , ha nem. Nem kell mindig és nem kell mindenkinek egyforma arányban találkozni a keménységgel, mert nem mindenkiben egyformán zavaros a nap,marsi,uránuszi minőség. A tüzesség, az agresszívitás. Az élet is ad pofonokat,lehet látni.
    Itt arról van szó, hogy egy jól irányzott pofnak szaturnuszi jellege van.

    Egy teljesen természetes és normális paraszti(itt ez alatt természetközelit, egyszerűet kell érteni nem bunkóságot) ésszel, azt mondja az ember: "én is kaptam anyámtól-apámtól pofot, csak normálisabb lettem tőle" Vagy: " amit nem kaptam meg a szüleimtől, azt kénytelen voltam elszenvedni az élettől, mert figyelmetlen, mafla, agresszív, arrogáns, nagyképű stb voltam.

    Személyesen: első gyerekemet még én se tudtam fegyelmezni. Vagy nem adtam sose pofot, pedig megérdemelte volna, miután már módszer nem vált be, vagy indulattal csaptam rá. Az se vált be, mert a gyerek érzi az indulat mögött a félelemet , a szülő élhetetlenségét, a szó súlytalanságát.

    Réka , ha néha kap egy pofot, egészen más minden. A gyerek nem ismétli meg a hisztit és érzi , hogy komoly a dolog, helyre kell billenni. Nem kell mindig pofhoz jutnom: elég a szavam.

    Persze, hogy önnevelés a gyermeknevelés. És csakis ott lesz szokás a pof, ahol a szó súlytalan és a pofozkodás szülői agresszívitást rejt.

    VálaszTörlés
  3. "Aki pofoz, úgy viselkedik, mint az a nő, akinek nem tetszvén, amit a tükörben lát, a tükörképét kezdi kisminkelni." - Ezt teljesen hamis hasonlatnak tartom. A gyermek valóban tükre is az anyának, viszont nem egyszerűen tükör, nem tárgy. hanem egyéni spirituális struktúrával, lélekkel rendelkező emberi lény. Akinek hibái, téves reakciói vannak és útmutatásra, korlátok megmutatására szorul! Valamit szépíteni, sminkelni, pontosan hogy ellentétes azzal, mint határt kijelölni, információt adni, tehát pl. pofont adni. Sminkelés, amikor a szülő elfogadással reagál a gyermeke hisztijére, őrölt-buta veszélyes ötleteire stb. Szépíti azt, ami nem szép és nem hasznos. Nem véletlen, hogy ezek az anyukák valóban mindent megengednek a kisleányuknak, pl. óvodás korában lakkozzák a körmét, 10 éves korukban borotválják, vagy borotválni engedik a lábukat, sőt, gyantáztatni stb. Nemrégiben olvastam egy megdöbbentő cikket, egy amerikai nő botox-szal kezelni a 8 éves kislányát, hogy az még üdébben nézzen ki a szépségversenyeken.
    Szóval maradjunk annyiban, hogy a sminkelős szülő pont, hogy nem pofozza, vagy véletlenül sem azért és azzal a céllal pofozza a gyermekét, amiért kellene. A felelősségteljes, következetes és szükség esetén pofont is adó szülőnek pedig semmi köze a sminkelős szülőhöz... :)

    VálaszTörlés
  4. Linda: egyensúly van bennem, egyensúly van a gyerekben is, [Violetta] mert bármennyire is van saját lelki alkata, tizennégy éves koráig minden, fölnőttel élő gyerek ki van szolgáltatva a fölnőtt árnyékvilágának, és ha én azt nem vállalom [mert például nem ismerem el az enyémnek, vagy nem tudok róla, hogy van], a gyerek fogja tükrözni.
    Ha nem tudom, hogy amit látok, az én vagyok, a tükörképet akarom megváltoztatni.

    Ha jól értettem, a pofozásnak a helyrebillentés a célja, azaz a gyerek viselkedésének csúnyából szépbe igazítása, így tehát állja a helyét a hasonlat, de persze, mint minden hasonlat, sánta, mert semmit nem mérhető valami máshoz :)

    VálaszTörlés
  5. "mert bármennyire is van saját lelki alkata, tizennégy éves koráig minden, fölnőttel élő gyerek ki van szolgáltatva a fölnőtt árnyékvilágának" - igen, így van, de ettől még nem szűnik meg mint emberi lény, nem válik tárggyá, attól több. Tehát nem pusztán az anya árnyékvilága az ő szellemi struktúrája, hanem van sajátja is. Nem tudom, miért nem érthető ez. Ön szerint pl. egy tárgynak csak anyaga van, színe és formája nincs? Vagy miért olyan nehéz megérteni, hogy egy élőlény, nem egyszerűen az anyja tudattalanja? Mégis hogyan képzeli el Ön a személyiségfejlődést? 14 éves korukban pontban éjfélkor varázs-csapásra hirtelen öntudattal és önálló szellemi struktúrával rendelkező emberekké válnak? :D Vagy úgymond akkor aktivizálódik és másnap már más emberként ébrednek fel?
    "Ha nem tudom, hogy amit látok, az én vagyok, a tükörképet akarom megváltoztatni." - de a gyerek nem egyszerűen tükör, nem tárgy... Önnél komoly valóság-érzékelési problémák vannak. Egyáltalán tud róla, hogy Önön kívül is léteznek saját, önálló érzésekkel és gondolatokkal rendelkező emberek?
    "helyrebillentés a célja, azaz a gyerek viselkedésének csúnyából szépbe igazítása" - akkor gondolom egyetértünk abban is, hogy minden nő smink helyett pofozza fel reggelente magát. És a gyereket pedig nem kell pofozni, sőt etetni és szeretni sem, hanem ha éhes, csak az édesanyja kell egyen, és az ő szeretetigénye is csak az anyját tükrözi így az anyukát kell szeretgetni. :D Sőt, az anyuka kell megtanuljon írni, olvasni, számolni, mert a gyermeknek ezek a hiányosságai bizonyára az anyuka tudattalanját tükrözik csupán és semmi más teendője nincs a szülőnek ezzel, butaság lenne a gyereket "igazítani", olyan lenne mint tükröt sminkelni... és végül is a következő generációnak ilyen már nem jutna eszébe, mert beszélni sem tanulna meg, hanem kihalna, mert butább lenne egy egysejtűnél is. Tehát az ember nem is létezne, ha a gyerekek csupán az anyjuk toalett-tükrei lennének.

    VálaszTörlés
  6. Szóval ez a hasonlat, az átlagos hasonlatoknál jóval szerényebb, mondhatni nulla értékű volt, és használhatatlan.

    VálaszTörlés
  7. Legyen Önnek hite szerint

    VálaszTörlés
  8. Kata, nézd meg, hogy a kegyensúlyozottság és a kiegyenlítődés között mi a külömbség és melyiknek hol a helye és mi a rendeltetése. Tehát, hogy mi van előbb m hierarchiában melyik a légenyesebb, melyiknek van gyökérjellege?

    Fontos a kiegyensúlyozottság, de annál sokkal fontosabb a kiegyenlítődés. Nézd meg, mit jelöl a kiegyenlítődés. :)

    VálaszTörlés
  9. Vonzódom a mesékhez, hát még amikor van bennük csipet mítosz-pátosz is, mint ebben:

    Az istenek összegyűltek az Égben, és úgy döntöttek, megajándékozzák az embert az Egyetlen Igazsággal. De ki vigye le a Földre? Fiatal istenre esett a választás, óvatosan és büszkén fogta kezébe az Egyetlen Igazságot, ám amikor a Földre ért, megbotlott, az Egyetlen Igazság meg kiesett a kezéből és daraboka tört. Azóta is találjuk szilánkjait, és mind azt hisszük, nálunk az Egyetlen Igazság.

    Pofozás nélkül neveltem föl a gyerekeimet – talán mondhatom így, miután a legkisebb is tizenhárom éves. Egytől egyig nagyszerűek

    VálaszTörlés
  10. Az Ön ízlésének és mesére vágyódásának megfelelhetnek a gyermekek, de majd lássuk meg, az életben hogyan szerepelnek.

    VálaszTörlés
  11. Különben többféle igazságról a mese sem szól. Egy igazság van és azok részletei egymást sosem zárják ki. Én viszont az Önét kizárom és figyelmeztetem rá, hogy a hazugságok és tévedések is jól megférnek egymás mellett, ez a liberalizmus alapja.

    VálaszTörlés
  12. Remélem, boldog, egészséges emberek lesznek :)

    Violetta, Ön emlékeztetett rá, hogy csak a magam dolgával törődjek, őszinte hálával köszönöm :)

    VálaszTörlés