A "felszabadító" Válás

Elválok- mitől, Kitől?

Olvasom a helyi hírdetések között, hogy nemsokára tartanak egy előadást ezzal a címmel : „ Hogyan lehet életben maradni (vagy tovább élni) válás után?” Vagyis, van-e élet a válás után?

Hm, gondoltam magamban valami erősen zörög ebben a megfogalmazásban. Miért kell a hangsúlyt arra tenni, hogy van-e élet a válás után? Szinte elijesztik ezzel az embert a házasságtól. Szinte azt mondják ezzel, hogy a házasség nem jó, mert annak válás is lehet a vége, és aztán az már milyen élet? Miért nem teszik fel a kérdést úgy, hogy : Hogyan lehet házasságban maradni és nem gondolkodni válásban? Vagy: hogyan kellene berendezkedni az életre , hogy abból ne legyen válás? Nem életrehívóbb kérdések ezek, mint az előbbiek? Nem jobb valamit megelőzni, nem jobb észrevétetni az emberrel, hogy az a fontos, amilyen jegyben  nekiindul valaminek, mint arra fektetni a hangsúlyt, mintha kötelezően válás kellene és szabadna  legyen a házasság vége?

Nagyon nehéz jó kérdést feltenni. Nagyjából alig. Rossz kérdésekre meg nem jöhetnek jó válaszok. Ó, hányszor teszi fel az ember magának a kérdést úgy, hogy a válasz tetszetős legyen és lehetőleg ne okozzon fájdalmat. Pedig , amikor kérdezünk, valójában azért tesszük, mert fejlődni szeretnénk. Többet szeretnénk megérteni az életből. De annyira kerüljük a fájdalmat, de annyira, hogy csak na.

A civilizációs életfelfogás és életmód arra ösztönöz, hogy minél nagybb kényelembe , minél kevesebb fájdalomba éljünk. Kiderül aztán, hogy minél több a civilizációs eszköz és törekvés, a fájdalmak minél inkább el vannak nyomva. Elrejtjük.  Közben a sötétben egyre nagyobbra nőnek a fájdalmak, az emberek egyre idegesebbek lesznek, egyre hamarabb ingerednek fel minden apróságon. Miért ? Átveszi a kényeskedés és a finnyáskodás az érzékenység helyét. A fájdalom jelezné: baj van. Közben az ember süketté változott, szemüveget hord, mert már látását is elveszti. Odafizette , hogy szabaduljon a fájdalomtól. Mégse fog.

Na, de kanyarodjunk vissza a váláshoz. Mitől válik az ember? Mitől kellene váljon valójában? Ja, igen, a (házas, élet)társától. A másik nemű személytől, aki a válás okozója. Aki miatt válni kell. Mert mi olyan, de olyan szentek vagyunk. Nem igaz? Egy kicsit rejtegetünk csak ott, titokban átéljük, hogy mennyire senkik vagyunk, vesztesek vagyunk, mindenért más a hibás. Leginkább a másik nemű ember, akivel élünk és sok esetben az isten is. Mert nézzünk oda „mit adott”, mit nyelet itt le velünk a Földön.

Mitől kéne válni? Hát, jó lenne megválni attól, ami automatikusan, mint egy program , örökké beindul ott a fejünkbe és ha van rajta sapka, ha nincs, csak darálja  és a szánkba adja, amit mondani kell. Csak egy kicsit kell hozzá ingerültebb állapotba kerülni és máris támadásba lendül. Az a hang, az, ott belül, fene tudja hol, de ott van. Futkos hátul, mint egy egér és rág, vagy fuvallatként jön-megy a fejünkbe , vagy csak őröl , mint a malom. Ennek bizony addig vagyunk az áldozatai, amíg ebből ki akarunk kerülni. Ettől igen, ettől meg kéne válni. Attól, ami a saját személyünkben átöröklött programként fut és elhiteti velünk, hogy hiányosak vagyunk és ráadásul azért, mert valaki miatt van ez így. Tényleg valaki miatt van, de az a valaki rendszerint nem él már. Van , hogy nagymama él, de legtöbb esetben már nincs kitől megkérdezni, ő mit érzett magában hiánynak.

Na, de lenne még esély, aki segítségével felszínre lehetne hozni a bennünk futkosó negatív programokat! Úgy van megszerkesztve ez az élet, hogy a rezonancia törvénye szerint „zsák a foltját megkapja”. Itt a lehetőség kérem szépen, hogy a két különböző nemű személy házasságra lépve, együtt részt véve , közösen és kolaborálva részt vállalva a teremtésben, gyermekek létrehozásában , egymást segítsék át a nehezebb pillanatokon, amikor valamelyik nehezen kúzd meg belső sötétségeivel. Ezért lenne „kitalálva” a házasság. Hogy azok a sokféle minőségek és elemek , őselvek, amikből az ember „gyúrva vagyon”, láthatóvá váljanak és fel lehessen fedezni, hogy mi kering az emberben zavarosan . Mi fáj, hol fáj, miért fáj? Annak segítségével kéne fejlődni, hogy egymásra odafigyelünk és értelmesen értekezünk. Hogy a konfliktusokat ne kerüljük. Hol van annál megfelelőbb terep és keret, ahol két ember ennyire megnyílhat egymás számára, ha nem a házasságban? Hol? Sehol annyira nincs megfelelőbb ágy, ahol az igazságnak megvethetnek!! Ettől válunk el akkor? Mert sehogyse akarjuk az igazságot? Ja, persze! Hiszen az fáj a legjobban! De ugye, fel is képes szabadítani, mert a homályos háttérfutkosások megszünnek?! És mégse kell! Hiszen nem izgalmasabb a sok lótás-futás, értelmetlen nyüzsgés? Nem élvezetesebb ha szúrkálhatjuk magunkat és áldozatoknak állunk be? Aztán majd arra haragszunk, hogy a Fennvaló nem szed ki belőle, amikor már az élvezet gyötrelemmé változik?

 Igazságom olyan mértékű amilyen mélyen belátásom van saját igazságtalanságaimban és amilyen mélyen a belátásomat gyakorlom is. Betartom, megkövetelem magamtól. Akkor hogyan mutogathatnék kifele, a társ fele, hogy az a hibás? Vagy hova mennék a házasságomból, hiszen én az igazság szellemében élek? Ha elmegy, és én biztos vagyok, hogy nem miattam, mert az igazságban vagyok ágyazódva, akkor elengedem. Ha úgy képzeli, hogy máshol nem ugyanannak a Lét-rendnek kell alávetnie magát, mint aminek a jelen házasságában, akkor menjen. Ez már az ő felelőssége. Az ő vétke, tévedése. Eltévelyedése.

Hol tanítják , hogy a házasság „mire jó”, azonkívűl, hogy meggazdagodásra, anyagi biztonságra, hírnévre és egyéb címekre jó. Megszokásból kellene, hagyományból, menekülésből, elzárkózásból. Gyereket csinálni megszokásból, bizonyítási vágyból, szülőknek unokának, örökösnek, játékszernek, élvezeti forrásnak (igen-igen ilyen is van , ne tessék szörnyűlkődni, tessék Nézni és Látni!!!). Minek másnak a gyerek, az elterjedt felfogások szerint?

Mi a helyzet az elköteleződéssel? Juj! Még a hangzása is rossz. Hiszen oda a „szabadság”. Mi a helyzet, hogy a gyerek annak a megtapasztalása, hogy milyen teremtőnek lenni és felelősséget vállalni? Hogy a gyerek további tükör számunkra, ahol felimerhetjük saját őrültségeinket, zavarodottságainkat,  amik hátul fotkosnak bennünk? Mi van akkor, ha a gyereknevelés közben magunkat is nemesítjük? Magunkat is műveljük? Persze itt a művelésen nem az operettelőadások és elolvasott könyvek számát kell nézni, hanem a kertész és a földműves szerinti munkát, aki nemes növényt alkot?

Áááá, ez mind unalmas és ciki és sóder- szinte hallom. Semmi gond. Majd jön az izgalmas válás és önsajnálat, betegség és fölöslegességi érzetek, a csalódottság és kiábránduás, az izgalmas allergia és az önemésztés leképződése a rák, hurrá, nyertünk! Szabadok vagyunk! Izgalmasan , izgatottan, vágyakkal teli és szabadon váltunk tudatot , vagyis meghalunk.

És aztán kezdődik előlről, mert ugye azt a legönsajnálóbb is tudja és a legelvetemültebb is tudja, hogy aki kinéz a fejéből, az sose hal meg attól, hogy sose fordultak feléje.

Nos, akkor mire lenne jó elválni? A következő, akivel összeállna az elváló, az is szakasztott ugyanabból van gyúrva, mint bárki más, csak az arányok, a színek kissé másak. Abból is , aki kinéz, az Örökkön Való Vanság. Ugyanaz az „elvárás” van újra, minden feladat ugyanaz. Hajrá, neki lehet fogni újra.

Miért gondolja bárki is, hogy az Életből, a Létezésből valahova el lehet bújni, ki lehet cseszni, ki lehet cselezni, következmény nélkül meg lehet valamit úszni? Honnan szedik az emberek ezt a páratlanul őrült és naiv és semmire se jó elgondolást? Hogyan nem veszik észre, hogy szabadság csak a választásban van és minden következményekkel jár? Hogy nem érik fel ésszel, hogy az észt meghaladó törvényeket nem lehet átverni?

Biztos nem tudják, mert ha tudnák, a fiúkat apáknak, a nőket anyáknak és a gyermekeket  házastársaknak nevelnék. Mert emberré ezek nélkül a feladatok nélkül ezeregy diplomával se válnak és egészségesek végképp nem tudnak lenni. Akkor hogyan jönne a boldogság?

Egy házasságból, mindig az megy el, aki nem akar fejlődni. Aki közönyös vagy nem akar foglalkozni a felébredéssel.  És mindig ugyanazt kapja: fejlődnie kell, ez életkényszer.Ugyanúgy belőle fakad, mint az élet. Sose lesz boldog addig, amíg azt képzeli más a hibás azért, mert ő boldogtalan. Ha marad és megkűzd a mindennapokban, nagyobb az esélye rá-gyermekeit nevelve-, hogy ráébredjen: saját boldogtalanságának oka , saját nyafogásaiba, bátortalanságaiban, önbizalomhiányaiban, önértékelési tudatában és egyéb diszharmóniáiban keresendő, ugyanúgy, mint párja boldogtalansága is.

Amennyiben szingli marad, homoszexuális kapcsolatban él, arra a mély benyomásra sose tesz szert, amelyikkel felébredhetne, magára ébredhetne.

Ez az élet Rendje. Ez Van.

Hiába keressük, ami cseppet se fáj, mert ahelyett, hogy megváltás jönne, még nagyobb fájdalom lesz.

Szorosan idetartozik ez a video is, amit egyik asztrológus Barátom és egyúttal beavatóm készített.

http://www.youtube.com/watch?v=u-f7zdkYxLQ&feature=youtu.be