ÉLET ÉS PÁRKAPCSOLAT

Már eléggé közhelyesnek és elcsépelt témának tűnik a párkapcsolatról és az Élet viszonyáról beszélni, de amilyenek a mai körülmények, az tűnhet fel a embernek , hogy esetleg még mindig nem sikerült megfogalmazni a központi problémákat, amik miatt annyi válás van és annyira fogy a nemzet. Válság van már az egyén élete nivóján, az anyagi válság ennek csak mellékterméke, velejárója.

Hol lehet a hiba?

Tapasztalattal és szemlélődéssel azt lehet mondani, hogy egészséges párkapcsolatot csak egészséges életfelfogással lehetne alapítani. Olyan családot tehát, ami helyes alapokra helyezkedik, csak úgy lehetne alapítani, ha el tudná a modern, felvilágosult ember fogadni és fel tudná/akarná fogni azt, hogy az Élet valójában nehézségekből és feladatok felvállalásáról szól. Magyarán felelősségről és értéktudatról, amit nem lehet elkerülni és az ebben való járás, ezt a nehézséget/súlyt nem elviselhetőbbé hanem egyenesen nagyon nehézzé teszi. Tehát , nem az Élet mint olyan , annyira nehéz, hogy azt ne lehetne elbírni megfelelő hozzáállással és ne lehetne azt megoldani helyes értéktudattal, mértékkel és egészséges elmével, hanem attól válik egyre elviselhetetlenebbé és egészségtelenné, ha menekülünk előle és el akarjuk kerülni valamint attól, hogy túl nagyok és gyorsak és esetenként hamisak az elvárásaink. Az Élet önmagában ugyanis, az evolucióra van berendezkedve akár hisszük, akár nem és megvan a maga ritmusa és szabályszerűségei.
A modern ember nem megélni akarja és szeretni az életet, hanem túlélni és ezzel együtt, csak utálhatja és neheztelhet rá, mert az Életnek ezekhez a viszonyulásokhoz nem sok köze van. Az Élet gyökerében , ahol az ember gyökere is fogantatik, nincs sem szentimentalizmus, sem nyerészkedés.

Az Élet úgy van berendezve és mi , emberek is , annyira a szerves részei vagyunk ennek a Rendnek, hogy nincs ahova megszökni és nyűzsőgni és megnyerni. Nincs mit. Amit nyerünk a réven , elveszítjük a vámon.

A baj még abban is áll, hogy adni nem szeretünk, csak kapni. Visszaigazolja ezt a mai állása a természetnek. Csak kitermel az ember és gyűjt maga köré mindenféle anyagit, hogy nehogy lemaradjon valamiről, s az élete vége felé vagy egy korán beköszöntő betegség idején jön rá, hogy valójában az élete megéléséről maradt le és semmit nem ért el a sok halmozással. Legfeljebb kifizeti ( a vámon) betegsége által benyújtott számláját.
Életelképzelésünk a fogyasztásra van beállítódva és lassan már a párkapcsolat is egymás kihasználásáról, a pénz és anyagihalmozásban, önmagunk és egymás fogyasztásáról szól.

Mikor nincs semmi jővője egy párkapcsolatnak?

Szerintem akkor , ha a következő alapok szerint épül fel :

-menekülés a régi családtól
-anyagi érdekek
- öncélú megvalósulási érdekek, mint a szórakozás, társadalmi poziciók elérése, stb
-részleges leválás a szülőkről

Sehol nem esik szó arról, hogy az emberek, nemüknek megfelelően anyák és apák kéne legyenek. És arról sem, hogy elsősorban ennek kell megtörténnie és csak ezzel együtt és ennek a feladatnak a felvállalása után (nem kimondottan időben , hanem fontossági sorrendben) lehet beszélni egyéb önmegvalósulásokról és egyéni érdekekről.
Erre a teljesen természetes és normális magatartásra modern felfogás szerint nem divat felkészíteni az embert. Külőnbőző okok miatt. Annál inkább szakmunkásnak, szeretőnek, értelmiséginek, polgárnak, kereskedőnek stb, vannak nevelve a fiatalok.
Mit is adjon át a következő nemzedéknek? Miért fogadja a gyerekeket, miért váljon szülővé , ha nem tudja mire nevelje őket, hogy azoknak” jobb legyen”? Mert mi legyen jobb? A fogyasztás? A menekülés? Sikeresebb legyen a nyerészkedés? Mitől legyen egészségesebb, ha azokat az átéléseket, amiket egy harmonikus család megélése adna, nem realizálja? Nem jut el oda, nem juttatja magát azokba az élethelyzetekbe -mert nem tudja az irányt- , amikben az egészség és a harmónia rejlik? Ha folyton másban és másutt keresi a boldogulást, mint valami intelligenciára alapozott vagy anyagiakra alapozott eredményt?

Eredmény lesz ugyan, intelligensebb és okosabb lesz az ember, pénze is lehet, de tudása az életről és arról, hogy a boldogsága hol kezdődne , gőze se lesz. Sőt , még az életkedvét is elveszti a nagy önmegvalósulásban. A fölöslegesen felvállalt feladatok és célok vállalásában egészsége megromlik.
Szingliként is, helytelen családban való élés esetén is ugyanaz az eredmény állhat fenn, ugyanis családban is lehet élni és nem szeretni az állapotot, boldogtalannak lenni.

És az is eléggé központi és súlyos kérdés, hogy mitől gondolja az ember, hogy párkapcsolaton belül, önkényesen megfoszthatja magát és élettársát attól, hogy kiteljesedjen anyaként, apaként? A válasz itt is az egyéni önismeretből indulna ki. Az egyéni Életfelfogásból.

Miben állna a helyes és egészséges alap , amire érdemes családot építeni?

Ugyancsak a tapasztalatra támaszkodnék. A helyes alap az lenne, ahol az ember képes követni az élet törvényszerűségeit, „elvárását”.

-Ha nem félelemből , hanem odaadással és felelősséggel tudna szülővé válni, amellett, hogy szakmunkás, értelmiségi vagy polgár is lenne.
-Ha belátná és el tudná fogadni, újra félelem és hitetlenség nélkül azt, hogy ahogyan a természetben is látható- minden új élettel ( gyermeket) arányosan megteremtődik az annak fenntartásához szükséges kellék: anyagiak. Természetesen , ha abban járunk felelősséggel és helyesen. Nem sültgalambszerű hullásra gondolok.
-Ha az ember egészségesen leválna a szülőkről és a szülők a felnőtt gyerekeikről. Tehát fejlődni akarna és készen állna a mentalitásváltásra a felnőtt gyermek , ahol az szükségessé válik és a szülőknek sem lennének rejtett és hamis elvárásaik a gyermekeikkel szemben. Nem követne egyik fél sem, vakon elavult szokásokat és hagyományokat.

Hol van az ok, amiért az ember hamarabb menkülésre fogja a dolgot, helytállás helyett?

Úgy néz ki, a szabadság elképzelésében és annak fennmaradásában valamint a függetlenségnek a szabadsággal való összetévesztésébel van az ok. Ez , nyílván együtt jár a felelősséggel és az értéktudattal, újfent. Szükségessé válik elválasztani a fogalmakat és külön értelmezni majd összevetni és egyben látni.

Amikor az embernek az az érzése, hogy nincs szabadságában a sorsa megoldása és kézben tartása, akkor okvetlenül megjelenik a félelem. Illetve a szorongás. Ha van szorongás, nem tud létrejőnni a látás. S visszakapcsolva: ha nincs rálátás és helyes értelemben vett szűrés, akkor a felelősségtudat is torzzá válik, az ember rab lesz.

Mivel a modern ember nem rendelkezik elég teljes ismerettel afelől, hogy mit jelent az, hogy a sorsának a saját kovácsa és a szabadság abban mérhető le, hogy felelőssége tudatában és ismerete tudatában mindig számíthat arra, hogy el tud igazodni az Életben, örökké az az érzése, hogy a gátak , amik akadályozzák és hátráltatják az valahol rajta kívűl van: a másik emberben, a politikában, természettudományban, külső hatalmakban.
Holott csak az történik, hogy mivel részleges a tudás, félelmében abba kapaszkodik, amit éppen talál és így a sikertelenséget is arrafelé fordítja.

Mi a megoldás?

Egyszerűségben élni, bonyolultság helyett. Az életszerű nehézséget vállalni a sok fölös teher helyett. Lemondani a bonyolult ideológiákról és követni a természetes rendet , ritmust és időszerűséget. Hitet tudásra alapozni és nem vallani valami elvont, ismeretlen eszmét. Nem kerülgetni az életfeladatokat és a felelősséget.
Kicserélni a zavaros elképzeléseket, logikus, követhető képekkel.
Mert a központi baj innen ered. Az életképzeletből, az életnek a hamis vagy helyes elképzelésén és abból, hogy mit választ az ember követendőnek: a felelős szabadságot, vagy a hárításos szorongást, saját maga rabságát, börtőnét.