PÉNZ

Abban a hitben születtem és nevelkedtem, hogy az ember nem sokat ér pénz nélkül. Emiatt, az maradt meg a fejemben, hogy a pénznek értéke van. Ledolgoztam robotszerűen egy csomó évet, mialatt ez a gondolat hajszolt , hogy ha nem lesz pénzem és nem lesz minél több, se boldog nem leszek, se semmit nem érhetek el , sőt , éhen is hallhatok. Közben , nem vettem észre , hogy körülöttem senki se halt éhen azért , mert nem volt elég pénze. Volt akinek kevés volt és az volt a baj, volt , akinek sok és akkor is baj volt. Elgondolkodni inkább, csak mostanában kezdtem, miután eleget szenvedtem a hülye felfogásom miatt.

S eszembe jutott az, hogy amikor éveken keresztül szalagmunkán robotoltam és mindenkire haragudtam, még az istenre is, hogy miért nem "adatik" meg nekem több pénz, sose foglalkoztam az ÉRTÉKKEL. Miért nem? Azért , mert erre nekem senki se hívta fel a figyelmem akkor, amikor kellett volna: életem első 7 , de legalább első 14 évében. Miért? mert ami a szülőt nem érdekli és nem tud róla, az nincs ahogy a gyerekét megtanítsa. Senki se tökéletes. Így aztán, mindenki a saját bőrén tanulja meg azt, ami a tudatában nincs meg . Hiánnyal születik és nincs is aki megtanítsa.

Szóval, észrevettem és utána gondoltam a következőknek: Amit tartalmától megfoszt az ember, az felhígul. S ez kezdődik az ember saját értéktudatával, felelősségtudatával. Amikor a minőséget, önmaga minősítését, felcseréli önmaga mennyiségével és cselekedetei és munkája mennyiségével . És így mindent az életében csupán a MENNYISÉG SZEMSZÖGÉBŐL LÁT.


Sok munka nem is munka. Tehát maga a fizikai tevékenység , az alkotás, a megmunkálás, az átalakítása annak, amire szükség van, az is fel van aprózódva , sőt el van értéktelenedve. Sokféle állás létezik, ami meg van fizetve, de nincs semmiféle munka mögötte, inkább csak unalom.

S az is érdekes, hogy mi van előbb: a fogyasztás vagy a termelés?
Szerintem a sóvárgás a minél több fogyasztásra, különbőző kompenzációs és zavaros elképzelésekből adódó okok miatt: unalom, mohóság, halmozás.

S ennek válaszaként akkor, "jöhet" a termelés, a robot, a rutin.
Szellem sehol, csak a sóvárgás nő.

Vagyis a sóvárgás arra "használja " a szellemet, hogy öncélúságban nyílvánuljon meg.

Nem kifejezetten a szakmára gondolok, hanem a munkára, vagyis a kétkezi és saját erőfeszítéssel , magam erőfeszítéséből megteremtett változtatásra, művelésre értem a munkát.
Össze lehet számolni, hogy erdetileg mennyi mérvadó tevékenység volt , mert egy ember elvégezte a munkáját becsülettel elejétől végig. Most fel van aprózva a nagy teljesítmény ( modernul időnyerés) céljából. Nem készítem végig el a szoknyát, hanem elvégzi 7 ember és én ebből csak a cipzárt varrom fel. Nincs hogy ne érezzem egy idő után azt, hogy valamit csak fölöslegesen és rutinból teszek, a szoknya elveszett. Egy idő után azt se tudom hogy néz ki, mert szelektív képem lesz róla. És elkezdem ezt a munkát értéknek is nevezni, pedig valójában nem tudok majdnem semmit és amit tudok, az a teljes szakmában és művelésben édeskevés.
Így kialakul a hamis értékrendem magamról is , mert valójában csak munkám van , de tök buta maradok....
Szoknyára már nincs is szükség, de varrjuk, hogy legyen. Mennyiség legyen. Bebiztosítás. Mi ellen? Hol az ellenség?


Akár diplomával is végezhetem ezeket , az eredmény ugyanaz.

Az erre a munkára kapott pénzt se értékelem, ahogy kell, mert magamat, mint személyt se értékelem. Így haszontalan dolgokra kőltőm.
Kész az ördögi kör.

Azok az emberek, akik felügyelnek a nagyáruházakban, még annyi megismeréssel sem fognak rendelkezni, mint az, aki legalább a cipzárvarrást tudja a szoknya esetében, mert mi is az az ok, amiért ő ezt a "munkát" végzi?

Csak az lehet igazi munka, ami egyben művelés is és mindenkoron azért végzik, hogy szolgálják a fejlődést. Kell legyen a munka mögött egy igazi ok, amiért azt elvégezni kell, másképp csak a hígulást eredményezi .Súly, mérték,minőség szerint , azért kell munkálkodni, hogy az ember részt vehessen az egyetemes alkotásban, hogy adjon hozzá még valami jót a világhoz. De ne vigye túlzásba , mert akkor rosszat ad hozzá a világhoz. Fejleszti a sóvárgást a halmozáshoz, a félelemhez, az aggódáshoz. Minél több mindennel veszi magát körül az ember annál éhesebb lesz és annál több kell.


De akkor hol van az a mozzanat, amikor kiderül, hogy a szellem a pozitív, mértékletes életre van beállítódva?

A felelősségben.

És itt megint "beüt" a baj. Mert az ember azt képzeli, hogy nem TELJESEN ÖVÉ A FELELŐSSÉG AZÉRT, AMIT AZ ÉLETÉBEN KÉPZEL, GONDOL ÉS TESZ. Hajlamos rákenni a felelősséget a külvilágra vagy az Istenre.

Pedig nyílvánvaló, hogymindenki önmagáért felelős és neki marad az egész. Akármit csinál. Amit főz azt eszi meg.