Világválság-egyéni válság

Mi volt/van előbb a tyúk vagy a tojás-szól a kedvenc relatív szójáték.
Mi volt/van előbb a bizonytalanság vagy a bizonytalansági érzet?
Mi van előbb a fogyasztás vagy a fogyasztási igény?
Mi van előbb az igény vagy az igényre való sóvárgás?

Örök kérdések tarják az embert frissen és életkedvvel teli.

Olvasom Hamvas Béla: Világválság című írását. S valahol kommentárt is találtam hozzá.
Íme:

"Gerlóczy Ferenc: Hamvas Béla a világválságról: gyökerekig hatoló első hazugság




A válságtudat, vagy maga a válság keletkezik először? Új jelenség-e a világválság, vagy az ember mindig is krízishelyzetben élt, csupán nem volt a tudatában és nem aggódott miatta? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket boncolt az 1968. november 7-én elhunyt (kultúrfilozófus? író?, szóval a besorolhatatlan) Hamvas Béla.

A harmincas évek világválságának idején írt – és a szocializmus válságának idején, 1983-ben újra kiadott – „krizeológiai” írásaiban (Modern apokalipszis, Krízis és katarzis, A világválság) Hamvas mélyebben sejtette a világkrízis gyökereit, mint azok, akik akkor „tőzsdekrachról”, ma pedig „fedezeti, illetve hitelválságról” beszélnek, vagyis a gazdasági fenyegetettséget tekintik a válság alapjának. Szerinte ugyanis a válság eredendően vallási, még pontosabban szellemi.

Fedezeti válságról persze a filozófus is beszél, de szerinte nemcsak a bankhitelek mögött nem áll fedezet, hanem a szavak mögött sem, az elveknek sincsen hitelük. Nincsenek biztosítékok – és a válságtudat alapélménye éppen a bizonytalanság. Szakadék szélén táncolunk, óriási az igény a megkapaszkodásra, szellemi aranytartalékokra, vezérfonalakra – ám a bizonytalanság érzése (és ezzel maga a bizonytalanság) csak fokozódik, és lassan az egész emberi egzisztenciára kiterjed. Ezért a válság egyrészt a lázadás szellemét éleszti föl, másrészt az utópizmusét (vagyis azokét, akik látni vélik a kiutat, és megoldásokat keresnek). Primer szinten pedig természetesen feléleszti azt a praktikus szemléletet, illetve gyakorlatot is, amely „kezelni” kívánja a válságot, noha annak – a betegség metaforájánál maradva – csupán a tüneteit „kezelheti”. Maga a világválság nem „menedzselhető”, hiszen – Hamvas szerint – alapvető tulajdonsága a megoldhatatlanság, illetve – és ez a momentum adhat okot akár optimizmusra is – a kérdésszerűség.

A bizonytalanság és a fedezeti válság Hamvas diagnózisa szerint az élet minden területén jelentkezik. A filozófiában elvetették a „biztosság illúzióját” keltő tételeket, a tudomány korábban bizonyosnak látszó törvényei és axiómái sorra relativizálódnak. A bel- és külpolitikában új törekvések próbálnak szilárd alapot teremteni, mivel a régi eltűnt. „A gazdaságban helyre akarják állítani az úgynevezett bizalmat, amelynek megsemmisüléséről panaszkodnak. Egyik fontos ága a gazdasági bizonyosság helyreállításának: a fedezetprobléma. A fedezet ugyanis az a titkos erőtartalék, amely a gazdasági életnek a biztosságot megadja. De a fedezet mindenütt megingott, vagy teljesen el is tűnt. A kulturális területen éppen úgy, mint a társadalomban a bizonytalanság ezer arcával minden kérdésből előtűnik.”
A válság tünete Hamvas szerint a megoldhatatlanság és a kérdésszerűség – maga a bizonytalanság azonban nem tárgyi tünet, hanem „az alkotó, cselekvő, működő embernek le nem vethető sajátsága”. A realitás ma éppen olyan, mint minden időben volt. „Csupán a tudat az, amely a realitást maga alól elrántva érzi, és úgy tapasztalja, hogy legyőzhetetlen erőknek kiszolgáltatva él.”

Hamvas, aki a Fővárosi Könyvtár munkatársaként a világ krizeológiai irodalmát tanulmányozta, munkája során két tipikus állásponttal találkozott: az egyik szerint a bizonytalanság az elsődleges mozzanat, és abból keletkezett a válság. A másik „azt tartja, hogy a primer momentum a válság, s ennek eredménye az, hogy az emberi tudatnak fel kellett vennie a bizonytalansági magatartást.” A két szemlélet ritkán jelentkezik együtt. „Holott valószínűnek látszik – írta –, hogy sem válság bizonytalanságtudat nélkül, sem pedig bizonytalanságtudat válság nélkül nincs. Annak a kérdésnek a felvetése, hogy melyik az elsődleges, és melyik keletkezett a másikból, nem korrekt. A válság realitásának alanyi és tárgyi oldala van, s egyik a másikat nem előzi és nem előzheti meg. A bizonytalanság és a krízis úgy függ össze, mint alany és tárgy: egymás nélkül nincs.”

Krízis és Katarzis című tanulmányában Hamvas – Willam James amerikai pszichológus nyomán – egyszer és kétszer született típusról beszél, vagyis olyan emberekről, akiknek a sorsa simán és irányváltoztatás nélkül folyik le, és olyanokról, akiknek életében „egy, az egész emberre kiható megrázkódtatás merőben új irányt szab”. A modern „válságember” ha a katarzist átélte, „másodszor születik”, de vele együtt másodszor születik a világ is, amelyben él. A katarzis, amely a krízisből kivezethet, Hamvas szerint „nem külön pszichológiai, történeti, társadalmi, morális megrázkódtatás, hanem „vallásos”, vagyis mindez együtt. A krízis világfolyamat, ahol morál, állam, társadalom, ember, szellem, művészet, szokás krízise csak megnyilvánulása a kritikus világhelyzetnek.”

Ennek megfelelően a katarzist, amit az ember átél, „nem pszichológiailag, társadalmilag, politikailag, hanem metafizikailag éli át, s a megújulás nem az egyes ember, hanem az egész emberiség megújulását jelenti”. Nem kisebb feladatról volna tehát szó, mint az emberiség alapvető helyzetének radikális megváltozásáról – ez volna a katarzis, a globális rendszerváltás. Ám az emberiség – ahogyan Hamvas fogalmazott hét évtizeddel ezelőtt – „ma még csak a krízis-folyamat legelején tart, és amennyiben katarzisról beszélni lehet, ez csak egyes személyekben és csak részlegesen folyt le”.

De míg a katarzis még csak egyedi és kezdeti, a válság már nem az: a krízis egyetemes, az egész emberi kultúrát érinti, és nem tegnap kezdődött. Krisztus előtt a hatodik századra (Hérakleitosz és Parmenidész görög filozófusok, az indiai vallásalapító, Buddha, a zsidó Ézsaiás és Jeremiás próféták, illetve a kínai bölcsek, Konfuciusz és Lao-ce működésének idejére) tehető fordulat következményeit nyögi ma is az emberiség. Ennek lényege az egész emberi kultúrán végigvonuló, gyökerekig hatoló „első hazugság” (proton pszeudosz), amely magas eszmékre, vallási és morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és megvalósításukat meg sem kísérli.

Most már talán itt az ideje, hogy megkísérelje."

Innen csak egyetlen picinyke lépésként felmerül a kérdés: Hogyan kísérelje meg az ember önmaga hazugságát leleplezni, mely hazugság egybeesik a Szellem káoszával ( a Lilithel)és mely a megváltás, megváltódási igényt kimozdítja? Mert mondja Hamvas nemcsak ebben az írásában, hanem szinte valamennyiben említésre kerül:

"Szerinte ugyanis a válság eredendően vallási, még pontosabban szellemi."

És hozzáteszem, személyes. Vagyis a szellem minden egyes emberben megnyílvánul és ha a szellemben válság van, az emberben is csak az lehet. Ha egyénileg mindenki a saját válságát váltaná meg, akkor lehetne beszélni a világ helyrejövéséről is.
Mindenki egyénileg kéne újjászülessen, saját bizonytalansági és válsági képzetéből úgy, hogy egyéni hülyeségeit átkonvertálja normális élethozzáállással. Vagyis minden szinten és viszonylatban megtanul , súly, szám, és mérték szerint életét vezetni.
Csak így juthat el oda, hogy biztonságban érzi magát a bizonytalanságban, hogy felfogja, hogy a Lét fix pontja, nem más mint az Értelem (és így az értelmezés), aminek a segítségével folytonos életértelmezésben kéne élni. Ez az egyetlen "fix" kapaszkodó. Ha az értelmezés az Egyetemes Törvények szellemében folyik, akkor rendben vagyunk.

Nagyon egyszerű...de ki élvezi az egyszerűséget, a normális ütemet, léptéket, mértéket? Ez a következő nagy kérdés.

Senki. Miért? Egyszerűen azért, mert azzal együtt, hogy válság van , okvetlenül velejár a válság élvezete is. Hiszen ettől máris nem olyan unalmas. Nem igaz?

Erről a szellemi gyökérig visszavezethető élvezetről beszél nagyon frappánsan , Hamvas, a Karneválban.

Mindenki válságpontja, melyen keresztül a katarzist megélhetné, hogy másodszor szülessen, benne van mindenkinek a személyes születési képletébe.
Manapság erre rettentően kevés figyelmet szentelnek, mivel az asztrológia le van járatva , attól, hogy komolytalan kuruzslással címkézték fel. Nem másért, csak azért, mert illetlenül nyúltak hozzá legtöbben,így az első benyomás megmaradt az emberekben.
Csak olyanok találják meg , a valódi rendeltetésének megfelelően művelt asztrológiát, akik már nagyon nagy válságba kerültek és minden választ kimerítettek az okokra vonatkozóan, de a válság nem enyhül.
S ha nem találják meg a tisztító katarzishoz vezető utat, nincs ahogy kikerülni a válságból. Nincs ahogy kétszer születni.Nincs ahogy egészségesen élni.
Mert csak így jutnánk el, a személyi képletünk megismerése által, ahhoz a nyugalomhoz,amelyben arról van szó, hogy bizonytalanságban , biztonságban érezzük magunkat. Ezt nevezik ősbizalomnak. Itt, ezen a ponton, nincs válság, nincs félelem, viszont van kapaszkodó. Itt a tartás pontja, a fenntartásé, megtartásé, bizonyosságé.