KIRKEGAARD TOLLÁBÓL

CSAK EGYSZER ÉLÜNK

Gyakran ütik meg fülünket ezek a szavak: „Csak egyszer élünk. Ezért, mielőtt meghalok, szeretném meglátni Párizst, vagy vagyont akarok gyűjteni, amilyen gyorsan csak lehet, de legalább valami magas rangot kell elérnem ezen a világon-hiszen csak egyszer élünk”.
Ritkán fordul elő, de előfordul mégis, hogy valakinek csak egy, egészen határozottan csak egyetlenegy kívánsága van. „Csak ez az egy óhajom volna”, mondja akkor, „bárha csak ez az egy teljesülne, mert ah, csak egyszer élünk!”

Gondolj el egy ilyen embert a halálos ágyon. Kívánsága nem teljesült, s mégis egész lelkével rendületlenül csüng ezen az egyetlen óhajon most is, most, amikor a beteljesülés nem lehetséges többé. Ekkor felül az ágyban : a fájdalom szenvedélyességével és vágyának még egyszer kifejezést ad: Ah, kétségbeejtő, hogy nem teljesül. Kétségbeejtő, hiszen csak egyszer élünk!”

Ez lesújtó, valóban az, csak nem abban az értelemben, ahogy Ő maga gondolja. Mert nem az a lesújtó, hogy a vágya nem teljesül, a lesújtó az a szenvedély, amellyel hozzátapad.Élete nem volt céltalan azért, mert óhaja nem vált valóra, nem, semmiképpen, ha céltalan volt az élete, annak inkább az az oka, hogy nem tudta feladni vágyát, hogy az élettől nem akart nagyobbat tanulni, mint azt: hogyan teljesedhetnék egyetlen kívánsága, mintha azon múlna minden , hogy ez a kívánsága teljesül-e!

Ami valóban lesújtó, az azonban valami egészen más. Hogyha például valaki a halálos ágyán ismerné fel, vagy ha csak itt értené meg teljesen azt, ami egész életén át csupán homálylott benne, de amit sohasem akart megérteni: hogy nekünk ebben a világban az igazságért kellett volna szenvednünk, ha az örök boldogságot akarjuk elérni, és hogy csak egyszer élünk, egyetlenegyszer, s ennek az életnek az ő számára immár mindörökre vége van! És ez hatalmában állot volna, s az örökkévalóságot nem változtatja meg az ember, az örökkévalóságot, melynek a halál küszőbéről mintegy jővendőként elébe vonul.

Csak egyszer élünk. Ha halálod pillanatáig helyesen élted az életed, tehát úgy, hogy az öröklétre irányítottad azt: akkor Istennek hála és dícséret mindörökké, s ha nem, az már mindörökkön jóvátehetetlen. Csak egyszer élünk!

Csak egyszer élünk. Így van ez itt a földön. És amíg te az egyetlen életedet töltöd, s amíg ennek az életnek az ideje minden tűnő órával tovatűnik mindaz alatt a szeretet ura fenn ül az égben, szeretetében téged is szeretve. Igen, szeretve, ezért kívánja oly nagyon, hogy bár akarnád végre te is, amit Ő az örökkévalóság kedvéért veled akar: hogy el tudd szánni hát magad a szenvedésre, vagyis az ő szeretetére. Mert csak szenvedések árán szeretheted őt, avagy ha úgy szereted őt, mint ő szeretve akar lenni általad, akkor szenvedned kell. Gondolj rá: csak egyszer élünk. Ha elmúlasztod, ha nem jutsz el a szenvedéshez, mert elkerülted, az mindörökké jóvátehetetlen.Hogy kényszerítsen, ő, nem, ezt a szeretet ura nem akarja semmiképpen.Ezzel egészen mást érne el, mint amit akar. Hogy is juthatna a szeretetnek eszébe, hogy szeretetre kényszerítsen! De mert ő a szeretet, azért szeretetből akarja, hogy beleegyezzél akaratába. És szeretetében szenved, ahogy csak a végtelen és mindenható szeretet képes a szenvedésre. Ember nem értheti meg, hogyan szenved ő, ha te nem engedsz akaratának.

Isten a szeretet. Még nem volt ember, akit ez a gondolat ne árasztott volna el leírhatatlan boldogsággal akkor, ha teljes, személyes jelentőséggel tudta azt megtölteni: „Isten a szeretet, ami azt jelenti: Isten szeret téged”.( A következő pillanatban azonban, amikor az ész rádöbben, hogy isten által szeretve lenni a szenvedést jelenti: félelmetes!)”Igen, de Isten ezt szeretetből akarja, mert azt akarja, hogy szeresd őt? És hogy általad akar szeretve lenni, ez az ő irántad való szeretet”: igen, igen!( A következő pillanatban azonban, amikor a szenvedéssel már komolyra fordul a dolog: félelmetes!) „igen, de ez szeretetből van, sejtelmed sincs róla, hogy szenved ő, mert jól tudja, hogy fáj a szenvedés, de mégsem válhatik mássá, mert akkor nem lehetne többé szeretet”: igen , igen!( A következő pillanatban azonban, midőn a szenvedés már igazán komolyra fordul: félelmetes!)

Csak vigyázz, vigyázz! Nehogy az idő hasztalan szenvedések között hasztalan múljon el. Gondolj rá: csak egyszer élünk! Ha tán segíthet rajtad, próbáld így nézni a dolgot: Isten a maga szeretetében bizony jobban szenved nálad, anélkül, hogy ezért mássá válhatna. Mindenekelőtt azonban gondolj arra: csak egyszer élünk! S az a jóvátehetetlen múlasztás fenyeget, amely után (még nagyobb rémületedre!) az öröklétben az elveszettre való emlékezés többé egy szempillantásra sem alszik el, hanem az örökkévalóság maga szüntelen emlékezéssé válik, emlékezéssé az elveszettre.


EZ A FELHÁBORÍTÓ!

Hogy az újtestamentumi kereszténység nekünk embereknek mindenekfölött ellenünkre van (zsidóknak bosszúság, görögöknek bolondság), hogy úgy tűnik, mintha az emberetet szándékosan magára haragítaná, annyira, hogy puszta hirdetése már jelt ad a szenvedélyes gyűlőletre és a legszörnyűbb üldőzésekre : mindezt maga az Újtestamentum nem titkolja, sőt a lehető leghatározottabban döntő módon mondja ki. Ahányszor Krisztus az apostolokkal beszél, mindig elhangzik az intés, hogy kerüljék a haragot, mindig őjra és őjra a lelkükre köti, hogy készüljenek el arra, ami rájuk következik. És az apostolok szavai elég világosan tanúskodnak arról, hogy mindaz megtörtént velük, ami előre tudtukra avatott.

Ha tehát valaki a kereszténység értelmében megérti önmagát, úgy eszébe sem juthat, hogy a többiekre haragudjék azért, mert ráeszmélve a kereszténység lényegére, az ő keserű gyűlőletüket magára vonta. Nem , semmiképpen. Ha a kereszténység értelmében érti meg önmagát, sokkal inkább rendjén kell ezt találnia.

De még annak is, akit ezáltal oly igen magára haragított, még annak is meg kell őt értenie és igazat kell adnia neki.Ha a maga részéről felháborítónak találja azt, hogy nemzedékről nemzedékre élősdi lényeknek egész nemzetsége él abból, hogy mint hivatásos, az Újtestamentumra esküvel kötelezett tanítók, a saját fejük szerint valamivel- aminek az újtestamentumi kereszténységhez semmi köze sincs- kereszténység néven szédítik az emberiséget. Hogy ezek az élősdiek a visszájára fordított újtestamentumi kereszténységet kereszténység gyanánt hirdetik és belőle táplálkoznak. S hogy eközbenmég állami alkalmazásukra is hivatkoznak, ami a kereszténység perspektivájából nézve éppen olyan nevetséges, mintha valaki a kártyajátékban egy közönséges színnel akarna tromfot adni, vagy mintha valaki egy farkastól kapott tanúsítvánnyal akarná magát juhpásztorrá nyílváníttatni..
Ez a felháborító. Talán egyedülálló példája ez a történelemben annak, hogy egy vallásnak azáltal kellett megszúnnie, hogy virágzásnak indult –és mostmár kereszténységen mindenki az ellenkezújét érti annak, amit az Újtestamentum rajta ért. Így változott a szenvedés vallása az életöröm vallásává – de nevét megtartotta.

Ez a felháborító, hogy a kereszténység megvalósulásának nehézségei most, ha lehetséges, még egyszer olyan nagyok, mint voltak akkor, amikor a világba lépett. Mert most már nem pogányok és zsidók állnak vele szemben, akiknek elkeseredését fel kell ébresztenie, hanem a keresztények, és ezeket a keresztényeket ugyanolyan módon kell önmaga ellen ingerelnie, mint valaha a pogányokat és zsidókat, mivel a szellem szélhámosainak céhe elhitette velük, hogy ők a keresztények, s hogy a kereszténység egy bordal melódiájára hangzik, és még sokkal mulatságosabb, mint ez a dal, amely , sajnos, nemsokára elcsitul, míg az élet vidám keresztényi bálja a papok ígérete szerint „eltart az örökkévalóságig”.