Nézem, hogy
össze-vissza maszatolódik az Erős Zsolt
ügye kapcsán a igazság. Nem szeretem. Tehát, csak úgy magamnak
leirogatom, hogy mit látok. Józanul. Nem belelkesedve és nem dühöngve. Még , ha
lehet, szenvedélymentesen is. Egyetlen szenvedélyem van ugyanis amiről nem
mondok le és az a teljeskörű tisztánlátásra való törekvés. Tisztelem és
szeretem Hamvas Bélát, amiért ezt megtanulhattam tőle, a könyveiből.
Ezért
szamárságnak tartom amikor valaki , ha vizsgálat céljából tekint egy eseményre
vagy jelenségre, annak céljából, hogy ne elméletek szerint, hanem a Teória
szerint, a Létezés törvényszerűségei és hatésmechanizmusai szerint , okulásként felfedje az illető sorsfordulat mibenlétét, azt rögtön megrágalmazzák,
leintik és támadási felületnek használják azok a hangok, akik szerint értelme
van mindenfajta szedett-vedett közmondásoknak , véleményeknek és hamis
ideológiáknak, szép és megható bibliai
idézeteknek. Akik nagyon szeretnek hirtelen és megvizsgálatlanul hőst faragni
és bálványt állítani.
Ha valaki kiáll
pletykálni a kapuba és elkezdi blamálni és kritizálni Erős Zsoltot, hogy mit
kellett volna tennie, azt az embert fel
lehet szólítani, hogy halottról jót vagy semmit, mert a közmondás és az illető
személy értelmi szintje ugyanaz.
Ha valaki
aszerint kezdené el a Zsolt dolgait
ítélni, hogy abszolut nem is gondolkodik el rajta, mert a „porból lettél ,
porrá leszel” ideológiájából nem képes kilátni, annak lehetne mondani, hogy ne
ítélj, hogy ne ítéltess, mert sokkal jobb, ha az ember hallgat, ha nem tud
mondani semmi értelmeset és aszerint él, hogy egy égi főnők majd helyette
elvégzi az ablakmosást. És arról még nem is ejtettem szót, hogy vajon az ilyen
ember észreveszi-e, hogy amikor ezt a bárgyú idézetet kimondja, éppen elítéli a
komoly elemzőt alaptalanul?
Mindenféle hozzászólásokkal
találkozom. Van aki a fenti kategóriákba tartozik, kritikát mond, van, akik
nemzeti hőst faragnának, van aki józanul lát.
Ilyen pl, aki asztrológus, aki az asztrológiát tudománynak és nem
játékszernek veszi és ilyen az az ember, akinek a hegyek világa otthonos, nem
felejti el egészségesen és értelmesen venni a kapcsolatot a Heggyel, a
Csúccsal. Ugyanis nem választja el a teljességtől, a teljes személyi létezését
nem veti alá rögeszméknek, igazából tiszteli a hegyet. Nem legyőzni akarja,
hanem megbírkózni vele. Lényeges külömbség.
Miért lenne
valaki hős, amikor nem 80 évesen az unokái és a nagy közösség körében meséli el
,hogyan kell élni és hogyan és miért és meddig érdemes menni a Hegyre, miközben
megvan őrződve az egészsége és nem ment el az élete mellett, hanem élete
derekán odajuttatja magát, hogy annyira nem figyel, annyira elvakul az
ambíciótól, hogy észre se akarja venni, hogy nem tiszteli a Hegyet, hanem fél
tőle , ezért le akarja győzni? Nem látja
csak a csúcsot, a teljesítményt, a győzelmet.
Van közeli,
nagyon közeli sziklamászó ismerősőm. Volt magas hegyeket is mászni, volt ő is
veszélyben nem egyszer, de ami megmentette mindannyiszor , az alázat volt. A
beismerése annak, hogy most, ebben és ebben a helyzetben mit kell tenni. Jelen
tudott lenni és helyes döntéseket és felkészüléseket tudott tenni. Miért? Mert
úgy viszonyult a Hegyhez, hogy se nem becsülte alá a hegyet, sem önmagát nem
becsülte túl. Miután megnősült és megszületett a lánya, már másként ment a
hegyre. Szeme előtt nemcsak saját maga iránti felelőssége lebegett, hanem a
családja iránti felelősség is. Tudta és tudja, hogy személye sokkal nagyobb
fontossága abban rejlik, hogy kicsi lányának ( és később kisfiának) meg kell
maradnia, feleségének , családi egységének meg kell maradnia. A Hegy nem megy
sehova. És visszafordult a hegyen, amikor látta, hogy számításai szerint túl veszélyes. Később megszületett kisfia is,
akkor és azóta még jobban odafigyel, hogyan járkál élete útján. Nem szeretné
elveszteni a teljes életet egyetlen piciny részletért, ami élvezetet ad.
Mellette és
mellőle is haltak meg barátok. Figyelt ezekre a jelekre és értékelte a
szituációkat, a határok betartását még fontosabbnak vélte. Megszervezte életét
úgy, hogy a Hegy iránti szenvedélyét olyan mederbe terelgesse, ahol
bőven belefér a család is, sőt együtt élvezhetik ezt a sportot. Enyhébben,
családra szabva. Olyan névtelen „hős” ő, akit sokan ismernek, de aki nem keresi
a hírnevet. Névtelen „hős”, aki egészséges és boldog életet tud teremteni. És miért hős? Azért mert önmagában képes
legyőzni azt a nyüzsgést, ami elvenné a figyelmét az értelemtől, a
megszervezettségtől , a rendeltetéstől. Megbírkózik önmaga késztetéseivel a
felelősség érvényesüléséért. Ez igen, ez tiszteletet és elismerést érdemel!
Ismerte Zsoltot is, személyesen.
Itt most nem
kimondottan az Erős Zsolt személye a fontos, hanem az a mozzanat, az a személyben
lakozó negatív vonások összessége, amit karmának neveznek. Másnak is vannak
csúcsmeghódítási görcsei és nem is muszáj hegyről legyen szó. Erősen becsavarodott állapotokba az ember oxigéndús
környezetben se hoz jó döntéseket. Pl Zsolt se a ritka levegőjű magasságban
kellett arról gondolkodjon, hogy van-e nála elég víz pl, vagy miért lett volna
annyira nehéz a főző a maga kis súlyával. Nem Zsoltot kritizálom, ismétlem. Hanem
azt a jelenséget próbálom valahogy érzékeltetni, amikor az ember belesodródik
saját negatív késztetései hálójába és elmúlasztja a fontos részleteket, a
fontos meglátni és számításba venni valókat. A Hegy óriási erő, a felelőtlenség
is óriási melléfogásokat produkál! Viszont pont úgy, a felelősség is óriási
védelmet tud adni! Bárki és mindenki
lehet ennek a megkülönbőztetési és
figyelmetlenségi, fegyelmezetlenségi késztetéseknek az áldozata. Hiszen
mindenkinek van árnyékénje, karmája. Kiss Péterbe se akkor szállt bele kívűlről
a segítési szándék fontossága és kezdte gyakorolni a humánus hozzáállást,
butaság ilyenekre gondolni. Ebből
kezdeni erényt faragni és kicicomázni, hogy mekkora tettet vitt végbe. Ha nem
megy vissza Zsoltért , életben marad. Amikor már ott voltak, az már az utolsó
lepergése volt valaminek, ami sokkal korábban már mozgatta őket. A volna , az
nincs.
Szerintem kár az
apáért, a férjért, az emberért. Ahelyett, hogy még jó sok, örömökkel és belátásokkal
teli, és ezért bölccsé váló évet
tölthettek volna szeretteik és az emberek, a magyar nemzet körében és megnyugodott
szívvel és lélekkel életük végén elaludva térjenek vissza szellemhazájukba, így
kellett vége legyen. Hogy lehet ebből példaképet faragni? Ebből a szomorú véget
érő emberi útból? Példakép akkor lehetne, ha az új hegymászókat megtanítja
kultikusan hegyet mászni, nem ambicíóból. Ha életvezetése éltető tanulságokat
hordozna.
Hegyet szerető
barátommal ebben is egyet tudunk érteni. Hála istennek!
Legyen , hogy
keresztlányomnak és fiútestvérének maradjon meg
az apukája , ameddig egy emberöltő tarthat! És a Zsolt lelke is
nyugodjon meg amennyire lehet és amennyire tud ott, a túlvilágon.