Mindig nagyon idegesített ez a hozzáállás, hogy az asztrológia út lenne, hogy irányzat lenne és még ki tudja mi minden lenne. Mostanig nem tudtam megragadni miért is idegesít pontosan a sok elnevezés. Csak azt éreztem, hamis, most viszont alá tudom támasztani, hogy miért. Végképp nem irányzat, hanem irányultság . Odafordulás. A sors igazi útjára való ráfordulás. Tengelybe kerülés.Térkép ahhoz, hogy saját utunkat járjuk, azon vándoroljunk a beteljesülés, a megváltás irányába.
Amikor ezt megértettük, el lehet jutni ahhoz a felismeréshez, hogy a logika megfordul. Már nem az anyagból indul ki az ember, hanem a szellemből.Akkor van az ember jó úton. Másképp csak tévelyeg össze-vissza a sors fonalában.
Ez az illetõ, akivel vitattam a dolgot, azt emelte ki, neki azért nem szimpatikus az asztrológia és azért nem olvasta el behatóan a horoszkópját, mert azon az elven van, hogy neki ne mondja meg más, hogy mit kell csináljon az életében.
Mondom, ezt még mástól is hallottam, de kissé árnyaltan: ne szóljanak belé az életébe, mert akkor valami nagy baj lesz. Ne mossák ki az agyát, ne magyarázzanak bele és mellé, ne mondják meg az embernek, ha nincs rákészülve , hogy mi a baja, mert abból még nagyobb baja lenne. Nem tudom mi: nem látják majd ugyanúgy a maguk életét, nem marad akkor is rájuk a saját életük, megfosztja az asztrológus a szabad belátástól? Nem érthetõ. Nem érthetõ, mert nonsens. Attól, hogy valakit felvilágosítanak, csak két dolog származik, szerintem. Vagy elengedi a füle mellett vagy felébred. Az első se rosszabb, mint ami addig volt, a második meg egyenesen jó.
Maradjunk annál a megfogalmazásnál, hogy "ne mondja meg más a "tutit".
Az az érdekes, hogy ha utánagondolunk, folyamatosan más mondja meg a tutit - például az orvos, a természettudós, a fogyasztási tanácsadó, egyéb tanácsadók, politikusok, lelkiatyák, szomszédok, rokonok,stb- amikor kényesek és lusták vagyunk ahhoz, hogy önerõnkbõl és kitartással utánajárjunk a háttérinformációknak és megértsük, mit üzen a saját sorsképletünk. Az egyetlen dokument, ami nemcsak hogy egyedül rólunk szól, hanem aminek a segítségével VALÓBAN ÖNRENDELKEZÜNK és nem kell hozzá másnak a tudása. Az egyetlen eset, amikor tényleg nem más mondja meg, mit kell tennünk, hanem mi látjuk, láthatnánk meg. Ameddig nem tájékozódunk, addig tájékoztatnak.
Az asztrológus csak a szimbólumokat fejti meg, fordítja le, nem a hasából mondja és nem akkor találja ki. Azok a szimbólumok akkor is azt jelentik, amit, ha nem fejti meg senki. Azt hogy mit tegyünk, abban legfeljebb tanácsot ad az asztrológus, amit nem kell vizsgálatlanul bevenni, hanem utána kell nézni mindennek, amíg saját meggyőződés lesz.
Hogy hol van az önátverés, amit nem vesznek sokan észre?
Hogy az ember elvárja az asztrológustól is, hogy mondja meg , mit tegyen, hogy aztán majd legyen kin számonkérni!! Mert ehhez vagyunk hozzászokva. Szeretjük magunkat kiszolgáltatni !!!!!Infantiliskodni, majd kikérni magunknak, aztán önsajnálkozni és panaszkodni. Ehhez szoktatott hozzá a vallás (ahol az istenre bízzuk magunkat) és az orvostudomány (ahol az orvosokra bízzuk magunkat).
Ott, ahol valóban mi döntünk és mi kell döntsünk, az a mi sorsunk, és ahhoz a képletünk, az útmutató. Itt, minden rajtunk áll. Az asztrológiai tanácsadást sem lehet alacsonyabb fokozaton emlegetni akármilyen más tanácsadásnál. Azt, hogy mennyire eredményes egy ilyen tanács, azt csakis próbatételnek alávetve lehet látni.
A kulcs abban van, hogy itt igazából le kell mondanunk minden külsõ segítségrõl és fel kell szerelkeznünk önmagunk legyõzéséhez. A kicsi egónkat ki kell mozdítanunk a központi helyről, ahova került és a maga helyére kell tennünk. Éppen arról van szó, hogy le kell mondanunk arról, hogy mások mondják meg nekünk mit tegyünk és le kell mondjunk a tudatlan és infantilis követésérõl valaminek. Itt, meg kell értenünk és fel kell vállalnunk mindent, mert abszolut sehonnan se tudjuk megragadni a bajunk, csakis önmagunkból. Fel kell hozni, ami tudattalan, ami tudatlanság. Az ősök és a szokások útjáról rá kell lépni a tudatos és isteni útra. Az egyetemes törvényességek útjára, az egyetlen útra, ami kivezet a tudatlanságról. Akár mondja valaki, akár nem, csak ez az út vezet a megváltásba.
Mert ami tudattalan, és ott marad, elfojtás alatt, az a fizikai szinten betegségként jelentkezik és máris bízzuk magunkat az orvosra. Holott az oka a bajunknak bennünk van és rég tudjuk már, hogy az orvostudomány a felszínt gyógyítja. Csak kényelmesebb ez a hozzáállás. Nincs idő és türelem a baj okának feltárásához.
S, mekkora balgaság, a szabad információ korában, annyira lustának, közömbösnek , kényeskedõnek lenni, hogy elhitessük magunkkal, nem férhetünk hozzá információhoz eléggé, ahhoz, hogy nagyon pontosan behatároljuk a problémáink háttérokait, azokat önerõbõl megértsük.
Mit lehet mondani? Szeretünk infantiliskodni. Szüleinkrõl nem válunk le egészségesen, tõrõdésnek nevezzük a beavatkozást, tõrõdésnek nevezzük a zaklatást, normális aggodalomnak nevezzük a terrorisztikus tragédiázást, dramatizálást. Sorolhatnám. Összezavarodás van már a megnevezések helyén.
Szüleink mellett , szeretjük, ha mindig gondoskodik rólunk valaki: a politikai vezetõk, a pap, a tanító. Mindenhez inkább úgy állunk hozzá, hogy majd mindig akad valaki, aki kiszed a csávából. Nem merjük vállalni magunkért a teljes felelõsséget. Azt képzeljük nem tudhatjuk azt, nem tudhatjuk meg, azt a fontos információt,ami ahhoz kell, hogy rálátásunk lehessen az élet kerekségére, teljességére, mert az elõlünk el van zárva. Holott, pont fordítva van. Minél nyíltabbak vagyunk és nem rejtünk,rejtõzkõdünk és más nevekkel illetjük a problémáinkat, mint azok valójában nevezhetõek, annál inkább láthatóvá válik a teendõ.
Ahogy Hamvas mondja: "látni kell, a dolog magától értelmezõdik". Csak azt kéne kérdezzük magunktól,amit állítunk, amiben élünk:káprázat vagy valóság? Valóban igazán néven nevezem a problémáimat vagy ámítom magam? Zavarítom magam vagy tisztázom? Akárkitõl kérdezünk, magunktól kérdezünk, akárkivel harcolunk, magunkkal harcolunk. De , errõl lemondunk és más kezébe helyezzük a látást. Illetve akarjuk helyezni és elhisszük, hogy lehet is. A fogyókúrás szaki megmondja, mitõl fogyunk le. Nem tudja megmondani, mitõl híztunk meg. Esetleg találgat.
Ha mi kutatnánk ki mitõl hízunk, nem kéne fogyókúrás hókuszpókusz, mert le is tudnánk fogyni.Amiért valamit nem tudunk megcsinálni, csak annyi, hogy NEM VÁLLALJUK FEL, hanem RÁBÍZZUK MAGUNKAT másra. Recepteket várunk olyan problémára, amit csak mi magunk ismerhetünk meg teljes valójában és amire nem lehet általános recepteket gyártani.
Hogyan tanultam meg ezeket látni? A magam életét firtatva.Én se vettem észre, hogy amikor nincs komoly és végleges és teljes leválás a szülõrõl, akkor nem egyéb történik,mint kiszolgálásra való hajlamnak való engedés. Dehogyis szülõi szeretetbõl fakadó megfontolás ez, kérem!! A szeretet egységet jelent és amikor felnõttem, a férjemmel kell egységet alkossak, nem az anyámmal, s az anyám nem velem. Az anyám nem a férjemmel , a feleségemmel, az unokáival, hanem a saját házastársával. S ha nincs neki, akkor önmagával.
A teremtésben való igazi részvétel, az nem az öreg szülõk dédelgetését jelenti, hanem gyermekek fogadását és felnevelését.Mint ahogy az én öregkorom se jelentheti az én gyerekeimhez való odaragadást.Olyat is halottam: azért hagyom sokat a gyerekem az anyámra, mert az neki terápia a saját csalódásai nyomán beállt nyomottságára. Ez nem felelőtlenség? Lehet ilyet beállítani valóságnak? Gyereket terápiára használni fel? Ez lenne a gyerek helye és célja?
Vagy, amit én csináltam: elhitettem magammal, hogy anyám nélkül nem tudok helytállni a saját életembe.S Õ, elhitette magával, hogy neki az a dolga, hogy második feleségnek álljon be a férjemnek és nekem második élettársnak,s a gyerekem majd õ neveli. Közbe-közbe nagyon szeretett volna az egésztõl szabadulni, s mégis , mikor valahogy 35 éves koromra teljesen kézbe vettem magam és lemondtam mindenféle támogatásról és ragaszkodásról az anyám irányából, még Õ van megsértõdve, hogy nem ragaszkodhat tovább, úgy, mint régen. Megszünt a drog, amivel kábította magát, most rosszul van. Hiánya van. Mint az alkoholista, nem bír meglenni a kábítás nélkül.
Sokáig nem vettem észre, hogy ha az emberben annyi gonoszság van, az isten sem, a gonosz sem lehet egy elvont, csupajó vagy csuparossz “ személy”, objektív kreatúra..S még nem tudom, mennyi idõbe fog telni - mennyire tudok kitartani az újjászületésért folytatott harcomban- amíg a tudattalanomba is teljesen kicserélõdik ez a hamis minta, hamis elképzelés.Az emberek nagyon megszokták a csupa jó-ba való gondolkodást. Hogy ennek egymagában , így, sterilen és önmagában valósága lenne. Ehhez van hozzászokva a tudattalan. Hiába vagyunk modern korban, alapjainkban nem különbőzünk a sötét középkortól. Most is, mint akkor, metafizikai tudatlanságban él az ember. Rá van bízva a vezetés másra, legyen az bárki, az ember elképzelése ma is nagyban ugyanaz mint ezelőtt 2 ezer évvel.Tisztelet annak a nagyon kevés kivételnek.
Még talán rosszabb is a helyzet, mert a fogyasztói , rabló mentalitás következtében még el is van az ember tompulva és lustulva.Még inkább tudatlan és még inkább alszik, mint akkor, amikor legalább alaposan meg kellett dolgozni a betevőért.
Csatába-önmagunk megváltása érdekében folytatott csatába is- csak felfegyverkezve lehet indulni. Elõbb meg kell választani a megfelelõ logikát, amivel alá is tudjuk támasztani érveinket. Meg kell tanulni látni, hogy észrevegyük a hamis szót. Minél edzettebbek vagyunk ebben, annál kevesebb ideig tart a csata.
De megint: csak mutatni tudják milyen módon kell keresni a látást, mindent mi végzünk. Az orvostudomány ezzel szemben, beavatkozik. Nem azért mondom, mert ez feltétlenül hiábavaló, mert nem az. Azt mondom, hogy csak beavatkozik és megint rajtunk marad minden: semmitõl nem szabadított meg, ami lényeges. Megint az egész a miénk: a kiderítése annak, miért estünk a bajba, felvállalás, belátás. Ha ez nem megy végbe, megint beavatkozásra kerülünk.
A világon egyik jól menő iparág a gyógyszeripar. Már ezt is fogyasztjuk.
Egymást is fogyasztjuk. Magunkat fogyasztjuk . Más mondja meg, hogyan fogyasszuk önmagunk, mit kenjünk magunkra és mennyit?
S hiába mondják hogy az asztrológia esetleg kiegészítõ tudomány lenne az orvostudomány mellé, mert pont fordítva van.Az orvostudomány kiegészítõ az asztrológia mellé, mert az asztrológia segítségével lesz látható a kiváltó oka a bajnak, az orvostudomány csak a testbe szomatizálódott stádiumát a kiváltó oknak tudja , súlyossága függvényében, kezelni.
Az asztrológia ismeretével az ok szüntethetõ meg, az orvostudomány segítségével a parlagon( tudatalatt) hagyott probléma nyomán kialakult következményt (okozatot) lehet kezelni. A kezelés nem egyenértékû az oldással.
Ébresztő!
