A "felszabadító" Válás

Elválok- mitől, Kitől?

Olvasom a helyi hírdetések között, hogy nemsokára tartanak egy előadást ezzal a címmel : „ Hogyan lehet életben maradni (vagy tovább élni) válás után?” Vagyis, van-e élet a válás után?

Hm, gondoltam magamban valami erősen zörög ebben a megfogalmazásban. Miért kell a hangsúlyt arra tenni, hogy van-e élet a válás után? Szinte elijesztik ezzel az embert a házasságtól. Szinte azt mondják ezzel, hogy a házasség nem jó, mert annak válás is lehet a vége, és aztán az már milyen élet? Miért nem teszik fel a kérdést úgy, hogy : Hogyan lehet házasságban maradni és nem gondolkodni válásban? Vagy: hogyan kellene berendezkedni az életre , hogy abból ne legyen válás? Nem életrehívóbb kérdések ezek, mint az előbbiek? Nem jobb valamit megelőzni, nem jobb észrevétetni az emberrel, hogy az a fontos, amilyen jegyben  nekiindul valaminek, mint arra fektetni a hangsúlyt, mintha kötelezően válás kellene és szabadna  legyen a házasság vége?

Nagyon nehéz jó kérdést feltenni. Nagyjából alig. Rossz kérdésekre meg nem jöhetnek jó válaszok. Ó, hányszor teszi fel az ember magának a kérdést úgy, hogy a válasz tetszetős legyen és lehetőleg ne okozzon fájdalmat. Pedig , amikor kérdezünk, valójában azért tesszük, mert fejlődni szeretnénk. Többet szeretnénk megérteni az életből. De annyira kerüljük a fájdalmat, de annyira, hogy csak na.

A civilizációs életfelfogás és életmód arra ösztönöz, hogy minél nagybb kényelembe , minél kevesebb fájdalomba éljünk. Kiderül aztán, hogy minél több a civilizációs eszköz és törekvés, a fájdalmak minél inkább el vannak nyomva. Elrejtjük.  Közben a sötétben egyre nagyobbra nőnek a fájdalmak, az emberek egyre idegesebbek lesznek, egyre hamarabb ingerednek fel minden apróságon. Miért ? Átveszi a kényeskedés és a finnyáskodás az érzékenység helyét. A fájdalom jelezné: baj van. Közben az ember süketté változott, szemüveget hord, mert már látását is elveszti. Odafizette , hogy szabaduljon a fájdalomtól. Mégse fog.

Na, de kanyarodjunk vissza a váláshoz. Mitől válik az ember? Mitől kellene váljon valójában? Ja, igen, a (házas, élet)társától. A másik nemű személytől, aki a válás okozója. Aki miatt válni kell. Mert mi olyan, de olyan szentek vagyunk. Nem igaz? Egy kicsit rejtegetünk csak ott, titokban átéljük, hogy mennyire senkik vagyunk, vesztesek vagyunk, mindenért más a hibás. Leginkább a másik nemű ember, akivel élünk és sok esetben az isten is. Mert nézzünk oda „mit adott”, mit nyelet itt le velünk a Földön.

Mitől kéne válni? Hát, jó lenne megválni attól, ami automatikusan, mint egy program , örökké beindul ott a fejünkbe és ha van rajta sapka, ha nincs, csak darálja  és a szánkba adja, amit mondani kell. Csak egy kicsit kell hozzá ingerültebb állapotba kerülni és máris támadásba lendül. Az a hang, az, ott belül, fene tudja hol, de ott van. Futkos hátul, mint egy egér és rág, vagy fuvallatként jön-megy a fejünkbe , vagy csak őröl , mint a malom. Ennek bizony addig vagyunk az áldozatai, amíg ebből ki akarunk kerülni. Ettől igen, ettől meg kéne válni. Attól, ami a saját személyünkben átöröklött programként fut és elhiteti velünk, hogy hiányosak vagyunk és ráadásul azért, mert valaki miatt van ez így. Tényleg valaki miatt van, de az a valaki rendszerint nem él már. Van , hogy nagymama él, de legtöbb esetben már nincs kitől megkérdezni, ő mit érzett magában hiánynak.

Na, de lenne még esély, aki segítségével felszínre lehetne hozni a bennünk futkosó negatív programokat! Úgy van megszerkesztve ez az élet, hogy a rezonancia törvénye szerint „zsák a foltját megkapja”. Itt a lehetőség kérem szépen, hogy a két különböző nemű személy házasságra lépve, együtt részt véve , közösen és kolaborálva részt vállalva a teremtésben, gyermekek létrehozásában , egymást segítsék át a nehezebb pillanatokon, amikor valamelyik nehezen kúzd meg belső sötétségeivel. Ezért lenne „kitalálva” a házasság. Hogy azok a sokféle minőségek és elemek , őselvek, amikből az ember „gyúrva vagyon”, láthatóvá váljanak és fel lehessen fedezni, hogy mi kering az emberben zavarosan . Mi fáj, hol fáj, miért fáj? Annak segítségével kéne fejlődni, hogy egymásra odafigyelünk és értelmesen értekezünk. Hogy a konfliktusokat ne kerüljük. Hol van annál megfelelőbb terep és keret, ahol két ember ennyire megnyílhat egymás számára, ha nem a házasságban? Hol? Sehol annyira nincs megfelelőbb ágy, ahol az igazságnak megvethetnek!! Ettől válunk el akkor? Mert sehogyse akarjuk az igazságot? Ja, persze! Hiszen az fáj a legjobban! De ugye, fel is képes szabadítani, mert a homályos háttérfutkosások megszünnek?! És mégse kell! Hiszen nem izgalmasabb a sok lótás-futás, értelmetlen nyüzsgés? Nem élvezetesebb ha szúrkálhatjuk magunkat és áldozatoknak állunk be? Aztán majd arra haragszunk, hogy a Fennvaló nem szed ki belőle, amikor már az élvezet gyötrelemmé változik?

 Igazságom olyan mértékű amilyen mélyen belátásom van saját igazságtalanságaimban és amilyen mélyen a belátásomat gyakorlom is. Betartom, megkövetelem magamtól. Akkor hogyan mutogathatnék kifele, a társ fele, hogy az a hibás? Vagy hova mennék a házasságomból, hiszen én az igazság szellemében élek? Ha elmegy, és én biztos vagyok, hogy nem miattam, mert az igazságban vagyok ágyazódva, akkor elengedem. Ha úgy képzeli, hogy máshol nem ugyanannak a Lét-rendnek kell alávetnie magát, mint aminek a jelen házasságában, akkor menjen. Ez már az ő felelőssége. Az ő vétke, tévedése. Eltévelyedése.

Hol tanítják , hogy a házasság „mire jó”, azonkívűl, hogy meggazdagodásra, anyagi biztonságra, hírnévre és egyéb címekre jó. Megszokásból kellene, hagyományból, menekülésből, elzárkózásból. Gyereket csinálni megszokásból, bizonyítási vágyból, szülőknek unokának, örökösnek, játékszernek, élvezeti forrásnak (igen-igen ilyen is van , ne tessék szörnyűlkődni, tessék Nézni és Látni!!!). Minek másnak a gyerek, az elterjedt felfogások szerint?

Mi a helyzet az elköteleződéssel? Juj! Még a hangzása is rossz. Hiszen oda a „szabadság”. Mi a helyzet, hogy a gyerek annak a megtapasztalása, hogy milyen teremtőnek lenni és felelősséget vállalni? Hogy a gyerek további tükör számunkra, ahol felimerhetjük saját őrültségeinket, zavarodottságainkat,  amik hátul fotkosnak bennünk? Mi van akkor, ha a gyereknevelés közben magunkat is nemesítjük? Magunkat is műveljük? Persze itt a művelésen nem az operettelőadások és elolvasott könyvek számát kell nézni, hanem a kertész és a földműves szerinti munkát, aki nemes növényt alkot?

Áááá, ez mind unalmas és ciki és sóder- szinte hallom. Semmi gond. Majd jön az izgalmas válás és önsajnálat, betegség és fölöslegességi érzetek, a csalódottság és kiábránduás, az izgalmas allergia és az önemésztés leképződése a rák, hurrá, nyertünk! Szabadok vagyunk! Izgalmasan , izgatottan, vágyakkal teli és szabadon váltunk tudatot , vagyis meghalunk.

És aztán kezdődik előlről, mert ugye azt a legönsajnálóbb is tudja és a legelvetemültebb is tudja, hogy aki kinéz a fejéből, az sose hal meg attól, hogy sose fordultak feléje.

Nos, akkor mire lenne jó elválni? A következő, akivel összeállna az elváló, az is szakasztott ugyanabból van gyúrva, mint bárki más, csak az arányok, a színek kissé másak. Abból is , aki kinéz, az Örökkön Való Vanság. Ugyanaz az „elvárás” van újra, minden feladat ugyanaz. Hajrá, neki lehet fogni újra.

Miért gondolja bárki is, hogy az Életből, a Létezésből valahova el lehet bújni, ki lehet cseszni, ki lehet cselezni, következmény nélkül meg lehet valamit úszni? Honnan szedik az emberek ezt a páratlanul őrült és naiv és semmire se jó elgondolást? Hogyan nem veszik észre, hogy szabadság csak a választásban van és minden következményekkel jár? Hogy nem érik fel ésszel, hogy az észt meghaladó törvényeket nem lehet átverni?

Biztos nem tudják, mert ha tudnák, a fiúkat apáknak, a nőket anyáknak és a gyermekeket  házastársaknak nevelnék. Mert emberré ezek nélkül a feladatok nélkül ezeregy diplomával se válnak és egészségesek végképp nem tudnak lenni. Akkor hogyan jönne a boldogság?

Egy házasságból, mindig az megy el, aki nem akar fejlődni. Aki közönyös vagy nem akar foglalkozni a felébredéssel.  És mindig ugyanazt kapja: fejlődnie kell, ez életkényszer.Ugyanúgy belőle fakad, mint az élet. Sose lesz boldog addig, amíg azt képzeli más a hibás azért, mert ő boldogtalan. Ha marad és megkűzd a mindennapokban, nagyobb az esélye rá-gyermekeit nevelve-, hogy ráébredjen: saját boldogtalanságának oka , saját nyafogásaiba, bátortalanságaiban, önbizalomhiányaiban, önértékelési tudatában és egyéb diszharmóniáiban keresendő, ugyanúgy, mint párja boldogtalansága is.

Amennyiben szingli marad, homoszexuális kapcsolatban él, arra a mély benyomásra sose tesz szert, amelyikkel felébredhetne, magára ébredhetne.

Ez az élet Rendje. Ez Van.

Hiába keressük, ami cseppet se fáj, mert ahelyett, hogy megváltás jönne, még nagyobb fájdalom lesz.

Szorosan idetartozik ez a video is, amit egyik asztrológus Barátom és egyúttal beavatóm készített.

http://www.youtube.com/watch?v=u-f7zdkYxLQ&feature=youtu.be

Ha zavaros a Tűz-elem...:)

A Tűz-elem kétféle véglete. Nyílván nem a konkrét férfiról van itt szó mélyebb értelemben, hanem a minden személyben is megtestesülő férfias pincípiumról. Viszont teljesen világos , hogy ha e princípium nincs megfelelően beépülve a személyiségbe, akkor legyen az illető akár férfi, akár nő, kézzelfoghatóan is ezek a diszharmóniák, zavaris magatartások fognak meglátszani.

Derűljünk és okuljunk!  Forrás: Ruediger Dahlke: Az agresszió , mint esély

Ez a gondolatmenet olyan konkrét síkokat is érint, mint az egészség. A szívinfarktusos személyiség pszichoszomatikája például olyan nyilvánvaló, hogy még a hivatalos orvostudomány sem hunyhat felette tartósan szemet. Pontosan a modern, teljesítményorientált férfiideálnak felel meg. Bernard Ludwig osztrák humorista Paul Watzlawik után szabadon így nevezi egyik műsorát: „Útmutató a szívinfarktushoz". Ez a cím sajnos elég pontosan kifejezi a modern társadalom férfiútját. Éppen azok a beállítottságok és viselkedések számítanak ma

férfiasnak, melyek tönkreteszik az embert. A Mars princípiumát nálunk primitív, megváltatlan síkon reklámozzák.

Mindennek tulajdonképpen nagy szánalmat és együttérzést kéne ébresztenie a férfiak iránt.

Lukács evangéliuma (9,25) így ír erről: „Mert mit használ az embernek, ha mind e világot

megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall?" Csakhogy pontosan ez történik a férfiakkal a modern fejlődés patriarchátusában.

Ezeknek a férfiaknak nagy szükségük lenne minden segítségre. A szörnyű az, hogy a tipikus szocializáció után már nem kérhetnek segítséget sem saját partnerüktől, sem az orvosuktól, így aztán gyakran valóban minden segítség túl késő.

Egy seregnyi, többnyire pedagógusi képzettségű nő, aki a fiúk nevelése során megpróbálja

feléleszteni bennük a toleranciát és az érzékenységet, az élet és minden gyengébb lény tiszteletét, keveset tehet a vadász- és harcos kasztok régi férfiideálja ellen. A fiúk így csak egy dupla kötődésben  találják magukat, mely aztán egész további férfiéletüket elkíséri. A pedagógia – melyet rendszerint nők képviselnek - megpróbálja a beleélés, a figyelembevétel és az együttműködés, valamint a felebaráti szeretet ideálját közvetíteni e (fiatal) férfiak számára, másrészt viszont a férfitársadalom mindezzel szembeállított és a trendet meghatározó ideáljai mégis erősebbek. Ehhez jönnek még a bevezetőben említett problémák, vagyis hogy a nevelés módja meghatározóbb, mint a tartalma.

A fiúk között szokásos és általában használatos kifejezések, melyek az együtt-érző magatartást lebecsülik, diffamálják, ijesztően érthető nyelven szólnak, s felvilágosítást adnak arról, miféle ideál hatja át valójában társadalmunkat. A „vér-macsó" ellenpólusa a seggáztató, az ejtőernyős, a szánalmas, a tisztaságmániás, a beszari pitiáner, az árnyékban-parkoló, a dátumokkal szöszölő, a pacsulis buzi, a kocabagós, a kotont-egyszer-használó, a puncsoló-sorbanálló nyalógép, a bocsánatkérő , az angórainget-hordó, a szelektív-hulladékgyűjtő, a jó levegő fanatikusa, a stréber, az alsónadrág-cserélő, a három-sörtől-okádó, a beismerő; a kacsaetető, a széplélek vagy a lelkizős hülye, aki még képes, és megtervezi az életét.

Aki ezt egy új trendnek véli, az emlékezzen vissza ennek kissé korábbi, ám nem kevésbé

egyértelmű elődeire: az anyámasszony katonájára, a bőgőmasinára, a lankadt farkúra, az anyja majmára, a nyámnyila mamlaszra, a gyáva nyúl rá, a nyápicra és a piperkőc bájgúnárra. Ezekhez az alakokhoz az „igazi" (fiatal) férfinak természetesen semmi köze Sokkal fontosabb számára, hogy vaskos, rendszerint a nőket és általában a női nemet lejárató beszólásokkal és tréfákkal erőszakosan kicsikart benyomást keltsen a magához hasonlókban. Már ezekből a kifejezésekből is kiolvasható, mi mozgatta régebben a férfiakat, s mi sarkallja a mai fiatalokat – a hajtóerő ijesztően ugyanaz maradt. Anyámasszony katonái és bőgőmasinák azok a férfiak, akiknek érzéseik

vannak, s ki is mutatják azokat, éppúgy, mint csalódásaikat. Lankadtfarkú, aki szexuálisan ne mindig nyújt csúcsteljesítményt, vagyis nem egy kimondott szexmasina. Anyja majma, aki még csügg az édesanyján, s nem repült ki a szülői házból. Azt persze nem veszik figyelembe, hogy neki több esélye van arra, hogy egyszer mégis sikerüljön, mint a látszólag független nagydumásnak

Nyúlszívűnek és gyáva nyúlnak nevezik, aki félelmét kifejezésre juttatja, s a szükségtől kényszerítve áll hozzá. Az „igazi" férfi ezzel szemben nem fél, bár többnyire csak a fantázia hiánya miatt. A nyápicnak láthatóan vannak gyengéi, s még ki is mutatja őket; ezzel alulmarad az izomagyúval szemben, aki gyengeségét és félelmét gyakran igyekszik közszemlére állított izomkötegei mögé rejtem. Végül a piperkőc bájgúnár, aki elpuhult, s az igazi férfihoz képest túl sokat mosakszik. Az igazinak nyilván mindig kissé büdösnek kellene lennie, vagy legalábbis bűz-lenie kéne (ha másként nem, hát átvitt értelemben...).

Az új kifejezések még érthetőbbé és kínosabbá teszik mindezt. A szánalmas minden bizonnyal az a valaki, akinek gyengéd oldala is van. A papucs az igazi férfihoz képest túlságosan is tekintetbe vesz másokat, hiszen védi azt a többnyire nőnemű kiszolgáló személyt, aki a mocskát eltakarítja - pedig ez roppant megalázó. A stréber osztozik ebben a „tekintetbevételi problémában".

Az „igazi" férfi szívesen megvárakoztat másokat, és inkább elkésik. Kivéve a szexet, ahol viszont az állandóan reá nehezedő nyomás miatt pillanatok alatt „készen van". De hát ez nem számít, hiszen úgyis kínosan kerüli, hogy figyelmesnek látsszék. Abba, hogy az élet a késéseiért megbünteti, inkább beletörődik, hiszen már egy bocsánatkérés is ráragasztaná az beismerő bocsánatkérő  titulust.

Túl sok tekintettel van másokra a puncsoló sorbanálló is, tudniillik az „igazi" férfi gátlástalanul tolakszik, hogy ezzel is megmutassa: előrébb való, mint bárki más, s felette áll a törvényeknek és az együttélés szabályainak. Még véletlenül sem akar beszari, pitiáner alaknak  tűnni azzal, hogy a zöld jelzésnél megy át úton, mert így nemcsak hogy betartaná a szabályokat, de még a gyerekeknek is példát mutatna. Egy „vérmacsó" számára az ilyesmi nyilvánvalóan tilos. Aki magára nincs tekintettel, annak másokra sem kell azzal lennie, különben fennállna a veszélye annak, hogy tisztaságmániás seggfejnek, pacsulis buzinak, ejtőernyős mimózának vagy árnyékbanparkolónak  tűnik. Az „igazi" férfi szemmel láthatóan olyan ostoba, hogy már reggel erőszakot tesz magán a hideg zuhannyal; kiszáradt, sajgó bőre fikarcnyit sem érdekli, autója délben is a perzselő napon parkol, s végül ejtőernyő  nélkül rugaszkodik el (ebből az életből).

Saját egészsége a legnagyobb ellensége, így az egész társadalom karikatúrájává válik. Még a romlott ételt is megeszi, nehogy ma' azt higgyék, dátumokkal szöszöl kalózás helyett. Eletét előszeretettel tölti rossz levegőn, hiszen esze ágában sincs bedőlni a kicseszett friss-levegő-szövegnek.

Ezenkívül természetesen vedel, mint a gödény, különben még azt hinnék, három sörtől már okizik.

Előszeretettel szívja füstszűrő nélkül az erős kapadohányt, mert mit szólnának a haverok, ha csak amolyan kocabagós lenne. A májról és a tüdőről nem sok fogalma van; de ha lenne, sem zavartatná magát, ideálja úgyis az önpusztító életmód. Irtózik is az angórainget hordó strigóktól, hisz azok szemmel láthatóan puhány fazonok, akik még testük igényeit sem átallnak teljesíteni.

Ilyesmit egy „igazi" férfi sosem tenne.  Ő olyan kemény magával szemben is, mint környezetével - vagy legalábbis ezt az igényt táplálja magában, még ha valójában kínos projekcióinak foglya is, s gyakran éppen ott gyenge, ahol ez a legkevésbé megengedhető - hiszen semmi sem tesz hamarabb impotenssé, mint a nikotin és az alkohol.

A hálát és a köszönetet nem neki találták ki. Az a sok „Köszönöm!" egy „igazi" macsó számára már túlzott függőséget jelent. Pedig mekkora függőségben él az, akinek ez már gondot okoz! A kotont-egyszer-használó is gúnynév a számára, hiszen inkább veszélyezteti a saját és mások egészségét vagy láthatólag inkább lesz disznó, többször felhúzva ugyanazt a gumit. Láthatólag az ellen sincs kifogása, hogy kislányok nyakába varrjon gyerekeket, ha már valódi nők nem engedik őt magukra. Arról fogalma sincs, hogy hiányos higiéniája eredményeképpen a nők gyakrabban kapnak méhnyakrákot - leghatásosabb védelme ugyanis éppen saját ostobasága és képzetlensége.

A zokni- és alsónadrág-csere leszólása a higiénia minden formájának elutasítását jelenti, ugyanis az igazi férfi bűze az egeket ostromolja, s e fenti tartománnyal rendszerint nincs is ennél több kapcsolata.

Továbbá kínosan ügyelnie kell arra is, hogy meg ne környékezze valamiképpen a környezeti tudatosság vagy az intelligencia, mert a végén még szelektív-hulladékgyűjtőnek vagy üvegvisszavoltónak tűnne - sőt, ne adj' Isten: azzá is válna. Embertársai, vagy az állatok, vagy általában a nála gyengébbek iránt semmi esetre sem támadhat benne együttérzés, mert az még a végén emberinek mutatná, és senki sem mosná le róla többé a szégyenletes széplélek-bélyegeí.

Nehogy virágszedőnek tűnjék, azoknak a lányoknak sem okozhat örömet, akik fonák -

valószínűleg önmegvetéséből kiinduló - énképe ellenére közelítenek hozzá. Hiszen magának sem okoz örömet. Úgysem mutathatná ki, annál semmi sem lenne nyálasabb dolog. Annál macsóbb viszont, ha minden gonosz játékhoz jó képet vág. Utál mindenféle élettervet, ezért aztán élete gyakran csődöt is mond - de legalább nem tűnik a cimborái elő tt majrés strébernek, így aztán környezetében lebecsülik az olyan életfontosságú tulajdonságokat, mint a félelem és a megbecsülés, az olyan minőségeket, mint a gondoskodás, az együttérzés, a segítőkészség és az érzékenység, melyek leginkább lehetővé teszik az együttélést, és emberré teszik az embert. Akárhogyan is nézzük: a fiúk elmagányosodásba és elszigetelődésbe vezető szocializációjában nem kevés embertelenséget találunk.

Könyvajánló

Ruediger Dahlke : Az agresszió , mint esély 

A stressz és következményei

Amikor az emberek vitába keverednek egymással, megváltozik szervezetük kémiai összetétele.

Megnő a stresszhormonok, az adrenalin és a noradrenalin szintje, és minden a megfelelő testi  aktivitásra vár. Ha ez kimarad, az erek mégis összeszűkülnek, a szívverés gyorsul, a pupillák összehúzódnak, a szőr felborzolódik, az áll előretolódik.

Az ideges helyzetet most a szimpatikus idegrendszer alakítja, a belső idegrendszer „férfias"oldala (ellentétben a „nőies" paraszimpatikus idegrendszerrel). Most támadni vagy menekülni kell(ene). Ha azonban ezt a helyzetet folyton kioltjuk, anélkül, hogy - az evolúció által kialakítottak szerint - reagálnánk rá, vagyis sem harcolni, sem menekülni nem kezdünk, megtestesül, s valamely pszichoszomatikus kórkép kialakulását segíti elő. így keletkeznek az olyan tünetek, mint a magas vérnyomás és ennek következtében mondjuk az angina pectoris és a szívinfarktus.

A hivatalos orvostudománynak köszönhetően tudományosan ma már valóban jól ismerjük az

idevezető utat. A tartós nyomás alatt álló, ezért az erek szűkítésére kényszerült szervezet lassanként már nem veszi a fáradságot, hogy az ereket ismét kitágítsa. Leszűkített állapotban hagyja őket, miáltal nő a nyomás. Ezen a megnövekedett nyomásszinten a további vérnyomáscsúcsok az erek finom belhártyájának szakadásához vezethetnek. A sérült helyeken végül a vérzsírból például koleszterin rakódik le a korábban képződött fehérjevázban. Ezek a lerakódások egy olyan stressz-gyötörte, magas nyomású társadalomban, mint a miénk, már a

pubertás után elkezdődnek, s az évtizedek során - a nyomás szintjének megfelelően- olyan mértéket öltenek, hogy akár az ér teljes elzáródását is okozhatják. Amennyiben ez a szívet érinti, infarktusról beszélünk.

Rituális és hivatásos harcok

Minél magasabban fejlett egy közösség, annál igényesebb módszerei vannak arra, hogy a Marssal megváltott síkon, mintegy rituálék formájában boldoguljon. Nálunk mindenekelőtt a Mars-energia visszafogását és elfojtását szorgalmazzák, hogy a nyilvános életet megkíméljék tőle. Ám minden kísérlet, szabály és rituálé ellenére a Marssal való bánásmód ismét a primitívebb kifejezési módok felé tart.

Egy régi, ma már alig használt kifejezés, a harckultúra érthetővé teszi a dilemmát. Harc ugyanis akad minden mennyiségben, de nincs már kulturált lehetőség arra, hogy kellően meg is vívjuk. A televíziós talkshow-knak a magasabb nézettségi

mutató kedvéért „békéltető" (vita)show-kká való átalakítása is azt mutatja, hogy milyen nagy az igény az összeütközésre, ugyanakkor azonban azt is, hogy milyen nagy a félelem a téma személyes megélésétől. Ezek a vitaműsorok valójában az ősi, rituális, helyettesek által vívott harcok továbbfejlesztett változatai. Azokban a kultúrákban, melyek még több joggal viselték a „kultúra" nevet, hiszen egy kötelező, működő kultusszal rendelkeztek, a nemzetségek közötti vitát gyakran a megbízottak közötti harc döntötte el. Még nekünk is sok hasonló viselkedési formánk és szabályunk van, gondoljunk csak a bírósági tárgyalásokra vagy a békéltető, egyeztető rituálékra.

Képzeljük csak el, hogy egy nagy hatalmú elnöknek, mint George W. Bush, vagy egy diktátornak, mint Szaddam Húszéin kellene egy, a sivatag homokjába rajzolt körben személyesen elintézniük az ügyet. Abból, amilyen abszurdnak ez tűnik, érthető, mennyire eltávolodtunk mára az agresszióval való rituális bánásmódtól.* Mindamellett a gondolat nem is áll olyan távol a valóságtól, hiszen az 1991-es Öbölháborúban egyes nézetek szerint pontosan ilyen helyettesítő háborúról volt szó.

 Nemcsak a szövetségesek álltak az iraki katonákkal szemben, hanem sokkal inkább szövetséges fegyvertechnikusok az irakiak ellen, akik mögött viszont a mindenkori hadiipar állt. Ha jobban megnézzük, ugyanez a hadiipar volt az, amely

mindkét oldalt felfegyverezte - ha nem is egyformán. Ha így nézzük, akkor az egész szinte csak a fegyverzet rituális megsemmisítése volt, a Mars princípiumának és a hadiipar napszámosainak valódi ünnepe. Amíg ezt nem értjük meg, sajnos nem sok esélyünk van arra, hogy átlássuk ezeket a primitív marsi túlkapásokat, arra pedig főleg nincs, hogy elkerüljük .

Kerekség

Abban a pillanatban amikor valami az Egyetemes Rend és Igazság szerint kerül felfogásra, megszünik kötöttségnek lenni. Az ember szabaddá válik. Nem azt jelenti ez, hogy nem kellene továbbra is ugyanazt végeznie , mint ami a rendeltetése. Csak most azért lett más, mert szabadon teszi, nem érzi mintha kényszerítve lenne. Az indulatok abból fakadnak, amikor az ember kényszer alatt érzi magát. Magyarán: rabként azonosítja be magát. Amikor olyan érzetei vannak, mintha ki lenne szolgáltatva. Ez lehet különféle fokozatú érzet l és különféle életterületeken és megélési vonatkozásokban jelentkezhet.
Amikor a szabadság jegyében tevékeny az ember, azt jelenti, szereti, szerelmes abba , amit végez. Az úton élettel telten jár, nem érzi magát becsapva. Már világosság lett.
Tisztába kerül saját megismételhetetlenségével, beállt a felelősségbe. Hirtelen kiderül, ha nincs felelősségvállalás, élet sem lehet. Ha él, felelős és ezt szabadon választja.

Legnagyobb boldogság, ha az ember magán keresztül létrejött gyermeke egészséges, ha sikerül úgy élnie, hogy gyermeke nyugodtan bízhat benne. Nem fogja félrevezetni gyermekét, hiszen tiszta, hogy szabadon vállalt felelősséget és tiszta, hogy csak felelősségben lehet élet. Ha nem vezeti gyermekét félre, azt jelenti önmagát se vezeti félre. Világos, hogy tud felelni mindenre, ami vele történik vagy nem történik , miért történik és csak hogyan történhet. Ez az esszencia. Így minden értelmet nyer. És ha értelmet nyert, az értelem fényében az ember helyesen alkalmazza a szeretetet. Ez a szubsztancia.

Erős alapon állni. Kell ennél több? A lábat megvetni, az elmét tisztán tartani. Egészség. Mindent magamban az értelem fénye alatt kipucolni.

Harcban is, hallgatásban is lehet erő. Van amikor harcolni kell és van amikor hallgatni. Tiszta elmével könnyebb dönteni. Az ember azzal a nyugalommal harcol, hogy bármikor el képes viselni az igazság fényét és alázatos tud lenni, hogy tettein keresztül megérve, tapasztalatai szerint bölccsé válva, mindig képes rugalmasan igazodni és szabadon teljesen átalakulni, akárhányszor ez szükséges.

Így mindig fent marad.

TM meditáció

Nemrég bukkantam rá, sok-sok kersgélés után a legmegfelelőbb meditációs technikára. Sokkal találkoztam, de egyik se szólt arról, hogy a valódi meditáció az, amikor az embernek sikerül felemelkednie Önvalójához.
Ez a forrás, innen származik az életerő.

Íme Maharishi Mahesh Yoginak, a Transzcendentális meditáció kidolgozójának egyik rávilágító beszéde arra, hogy hogyan kell az Önvalót keresni és hogyan érdemes életet vezetni.

Természetesen nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen a karmájával, tudjon saját homályos és rejtett tulajdonságairól és erre elengedhetetlen a személyes horoszkópon keresztül való önmegismerés. Nem lehet sáros cipővel berontani az isteni dimenziókba.

Forrás: www.tminfo.hu

Maharishi: Mi hiányzik a vallásokból?

 (Részletek Maharishi 1964-ben Bad Mergentheimben elhangzott beszédéből)
Mi a vallás alapvető hiányossága? „A gyökér öntözése” csak egy dolog. Ám ha csupán a gyökér öntözését feledték volna el, nem ütötte volna fel a fejét annyi sok félreértés. De történt emellett még valami más is. A vallás célja, hogy Istent bemutassa az ember számára, hogy Isten megismerésének közvetlen útját tárja elénk. Itt vagy te, és mivel Az mindent átható és te is Az vagy, ezért fordulj önmagadba és találd meg Őt. Ezért mondta Krisztus azt, hogy „A mennyek országa bennetek van.” Ezt mondta a Buddha is, hogy „ti vagytok az örök nirvána”. Ezt mondta az Úr Krisna is. Mindezek a mondások különböző korokból maradtak ránk, ám ugyanazt hangoztatják.
A vallások követői azonban afeletti büszkeségükben, hogy milyen jó prófétájuk van, megfeledkeztek a valódi igazságról. Mi történt hát? A vallás célja, hogy megmutassa Istent, mégpedig az istentudat vagy a magasabb tudat eredményeként. Az istentudat magasabb tudatot jelent. Először az istentudatot vagy magasabb tudatállapotot kellett volna megadni, és aztán az ember annak eredményeként olyan személlyé vált volna, aki erényes életet él, jó életet, igazságos életet, aki képes megfelelően szeretni és másokat segíteni és minden ilyesmi. Mindez a magasabb tudatszint eredménye.
A vallások azt kezdték prédikálni, hogy élj erényesen, segíts másokon, szeresd felebarátaidat, és ennek révén majd megismered Istent. Látjátok a különbséget? A dolgok a fejük tetejére álltak.
Olyan ez, mintha a kocsit fogták volna be a ló elé. Amikor a kocsit fogják a ló elé, az még ha meg is próbálja tolni a kocsit, akkor sem tudja gyorsan tolni. A jó élet, az emberek szeretete, mások segítése, mindezek a dolgok a magasabb tudatszint, az Istentudat eredményeként jönnek létre.
A vallásoknak az Istentudatot kellett volna megadniuk az emberek számára, és akkor láthatták volna, hogy mindig a megfelelő magatartást tanúsítják. Fontosak a viselkedési szabályok, ám ezek csak akkor válnak valósággá, ha az emberek a magasabb tudatszintet élik. Mindezek a nagy templomok, papok, pápák, érsekek és egyebek feladata az lett volna, hogy közvetlenül megadják az embereknek az Istentudatot. És akkor az egész társadalom az erényesség útját követte volna. Nekik pedig az lett volna a feladatuk, hogy vezessék őket, ám az emberek tudatszintjét nem emelték fel.
Ebben az alacsony tudatállapotban az embert arra kérik, hogy cselekedjen erényesen, hogy tegye a dolgokat helyesen, ezt csinálja, azt csinálja. Ő pedig nem tudja, hogy miként tegye mindezt! Nem tudja, hogy mi a helyes. Nem tudja, hogy mi az erény. Az erényes életmód így csak a feszültségkeltés eszközévé vált. Arra kérnek bennünket, hogy menjünk egy bizonyos irányba, de még aki annak szenteli az életét, hogy ezt tanulmányozza, az sem tudja, hogy merre kell haladnia.
Hogyan is várhatják tőlünk, hogy szeressük felebarátainkat? Csak káoszt teremtettünk a szeretet birodalmában. Ez az a terület, ahol a vallásoknak meg kellett volna mutatniuk a helyes utat. Az útról beszélnek, de nem teremtik meg azt az embert, aki az utat követi. Amikor pedig nem jön létre ilyen ember, amikor az ember tudatszintje nem emelkedik meg, akkor eljut oda, hogy ügyet sem vet a vallásra.
A kocsit fogták a ló elé, ezért maradt ott a kocsi, ahol van, mivel a ló képtelen volt azt előrébb juttatni. És ez lett a sorsa minden vallásnak, nem számít, melyikről van szó és melyik országban. Nem csupán egyetlen vallásról beszélek, hanem a világ minden egyes vallásáról. Nem is próbálják meg felemelni az ember tudatát.
… Szívük mélyén az emberek vallásosak. Az egész világon az emberek arra vágynak, hogy szeressék Istent. Az emberek vallásosak szeretnének lenni, a helyes úton akarnak menni. Ám nem kapnak megfelelő útmutatást arról, hogy miként tegyék ezt. A szavak és a buzdítások szintjén adott útmutatás nem alakítja át az ember értelmét, nem változtatja meg az embert. Ezért él az ember továbbra is szenvedésben, csupán vágyakozva arra, hogy szeresse Istent.
(A fordító megjegyzése: „A gyökér öntözése” Maharishi sokat használt hasonlata: öntözd a gyökeret, hogy a gyümölcsöt élvezhesd. Ezzel arra utal, hogy az élet legmélyebb valóságának, a transzcendentális tudatnak a közvetlen megtapasztalása jelenti azt az alapvető eszközt, amely az élet összes területét egyidejűleg kivirágoztatja.)