A "majd lesz valahogy", a "sosem lehet tudni" és ehhez hasonló szlogenek

Kedves Barátom!

Tudom, hogy szenvedsz. Hogyne szenvednél, hiszen bomlik ki a karmikus hajlamod, az életfeladatok szorítanak a megoldásra, a boldogság szeretne beállni már, de nem tudod neki megengedni. Nem tudod magadnak megengedni, hogy boldog lehess, amíg nem szabadítod fel magad mindaz alól, ami kínoz. A jó dolgok nem kínozzák az embert, csak az a kérdés, mit állítasz be magadnak jónak? Megfelel-e , passzol-e ez a jó azzal, a jóval, ami mindig és mindenkinek is jó. Mindenki boldogságra vágyik, mindenkinek ugyanaz számít boldogságnak. A béke, a nyugalom, az elégedettség, satöbbi. A pozitív dolgok minden ember számára a jót jelenti.

Elém került ma ez a szállóige :" Vigyázz, mert a "majd valamikor" soha nem esik a hét egyik napjára sem!" Mélységesen igaz. Felismered ugye? Csak gyakorolni kellene. Nem pusztán felfogni, hanem cselekedni ennek fényében. Elgondolkodni, hogy mit is jelent és milyen tetteket, életmódot , életrendet takar. Minden nap döntést kell hozni és a döntések nyomán keletkező következményekkel számolni kell. Majs javítani az elképzeléseken és újabb döntéseket hozni, egyre közelebb ahhoz az állapothoz, ami a boldogságot jelentené.

Hát persze, hogy nehéz. De ha a víznek nem lenne partja szétfolyna és beinná a föld.
Írod, hogy a partner , a közösségben élés milyen nehézségekkel jár. De vajon miért? Nem-e azért, mert nem voltál erre rákészülve? Nem-e azért, mert valami fals elképzelési alapon építetted fel a víziót a közösségi éltről? Vagy esetleg sehogy sem, semmit se építettél, hanem a "megy magától majd valahogy" mentén rendezkedtél be az életre és most kiderül, hogy mindenben benne van a kezed. Vagyis az akaratod. Homályos, zavaros vagy tiszta, világos, ebben a pillanatban teljesen mindegy. Felelős vagy magadért és azért, az egyetlen emberi lényért, akivel egységet alkothatsz. Egyetlen emberi lénnyel alkothatsz egységet. S ebben az egységben rakod a fészket a következő generációnak és mutatod meg, hogyan kell fészket rakni. Akkor is, ha téged nem tanítottak meg rendesen, akkor is ha ideológiák szele fúj és megannyi nehézség közt kell járni, akkor is a boldogságvágy kötelez arra, hogy rendesen megrakd a fészked és megtanítsd a fiókáidat is fészket rakni. Mert repülni onnan tudnak megtanulni és a repülésből haza mennek. Nekik is otthont kell teremteni. Minden nehézségével együtt. Ezt a döntést amikor meghozod, akkor felelősen felvállalod az életet.

Persze , persze, az összecsiszólódás. Fájdalmas is lehet olykor. Fekete szénből gyémánt keletkezik és akkor ragyog teljes pompájában, ha csíszolódáson megy keresztül. Ehhez, sokszor egy élet is kevésnek bizonyulhat.. Nem kell precíznek lennie , de tisztának és fényesnek igen. Csillogása csak így érvényesül. A csillogást a végén látod, az elején elképzeled és megteszed célnak. Másképp nem jutsz el odáig.

Persze ezek mind metaforikusan megfogalmazott "szentbeszédek"-nek tűnnek. Gyakorlatilag nem megy ilyen símán. Erről senki se tehet, mindenki benne van az életben és ha egyszer lényként megalkotta őt a sors, akkor a sorsa alól nem bújhat ki. De jobb szó a rendeltetés. Látod a föld és a víz, a levegő és a tűz milyen gyönyörű harmóniát tudnak alkotni? És ugyanúgy diszharmóniát is? Mi rendezheti akkor harmóniába ezeket? Nem-e a tudat? Nem-e a felelősségteljes és világos gondolkodás , az értelem?

Mondja Hamvas Béla valahol, hogy a házasságban (tehát az alapközösség mezején) a másik ember hibája látszik jobban , mint a saját. Milyen érdekes, hogy bár egységet alkotunk a másik nemű személlyel, mégis mindenki önmagán tud javítani. Milyen érdekes , hogy amint magunk változunk, a mellettünk levőre is kihat. A változás viszont kűzdelem nélkül nem megy sosem.

A küzdelem se lehet akármilyen. Könnyen beleesik az ember abba a tévedésbe, hogy a hibát nem javítja , hanem tetézi. Nem kűzd, hanem kapálózik. Annak is megvan az oka valahol, valahogy.

Amint az oka valami szenvedésnek kiderül, ezzel együtt meg is szűnik az ok is, a szenvedés is. Ilyen az élet , nem szükséges egyéb ideológiákat építeni és azoknak megfelelni.

Írod, hogy kínoz a megfelelési kényszer. Mindig megfelelünk valaminek. Kérdés az, hogy mit támasztunk magunknak viszonyítási pontnak. Hiába akarunk megfelelni illuzióknak, amik szépnek és izgalmasnak tűnnek. Ez olyan, mintha éltünk végéig ködöt kergetnénk. Az életnek van egy szerkezete, melyben minden kis résznek megvan a helye és a rendje, funkciója. Ha nem tőlti ezt be, akkor illuziót tőlt be. Az pedig elillan és megmarad a seb, a sérülés.A csalódás. Emlékszel , beszélgettünk róla, hogy  a csalódás annyi mint elvárása egy illuziónak, hogy igazi kép legyen . Elvárás egy illuziótól, hogy az valóságként funkcionáljon. Milyen butaság. Már ráment bár rend bőr arra, hogy ebből kiábránduljunk. Én még felírtam a falra is egy papírra magamnak, hogy az illuzió nem képes valóság lenni, bármennyire is óhajtom. Jobb tehát , ha jól felülbírálom elképzeléseimet, hogy melyek illuziók csupán. Hogy lehet elvárása az embernek például a vízzel szemben, hogy az ne vízként viselkedjen vagy a tűzzel szemben, hogy az nem tűzként nyílvánuljon meg. Pedig látod, hányszor vár el az ember olyasmit magától, ami soha nem lesz lételeme, soha nem lesz sajátossága, bárhogy akarná is. És milyen kitartóan tudja az ember az illuziókat éltetni : hogy majd az ő esetében biztos műkődni fog , amit akar, még akkor is, ha teljesen ellentmond a valóság folyamatának. Így szerzünk mély sebeket. Hát igen.

Itt van ugye példának az Ikrek. Ha Napjegy , mindössze egy természetet jelent. Jól látszik a friss gondolkodás és egészséges kíváncsiság és a tudás érdekében a mértékletes kételkedés. Ha karmikus vonal, akkor már egyenesen feladat és nehézség és kűzdelem kijavítani a türelmetlenséget, a kétértelmű gondolkodást és magatartást, a kapkodást és a világos logikai értelmezést megteremteni.. Mennyi szenvedéssel jár, főleg akkor, ha valaki nem is tudja magáról, hogy ezzel a feladattal rendelkezik, hogy lénye rejtett része. Beleszól,  szerte-szét magyarázza magának a valóságot, belematat dolgokba és félig megy bele, aztán otthagyja és más érdekességek után kutat. Persze, hogy másokba vetíti és a külvilágon kéri számon mindezt, ami őt sérti belülről. Amit hall, saját belső értelme szerint fogja fel és végső soron önmagával dacol. Mennyit kínozott engem is a türelmetlenség. Rögtön akar az ember változást, nincs ideje kivárni semmit, nem ad elég időt és figyelmet a dolgok alakulásához.

S ami figyelemre méltó még ebben az, amikor a türelmetlenség miatt, más türelmetlenektől fogad el információt és egyetértenek az illuzióban. Dupla csapda. Karmavastagodás. Minap is tanúja voltam egy olyan párbeszédnek két ugyanolyan betegségben szenvedő ember között, ahol abban próbáltak túltenni egymáson , hogy melyik betegebb, melyik szed több orvosságot és melyik szenved jobban és gyakrabban a betegség szövődményeitől. Lubickolás az illuziókban. Mert hol lenne kötelező betegnek vagy szenvedőnek lenni és maradni?

Itt a másik nehézség : a Halak sors-feladat. Az önsajnálat, az ártatlanul szenvedő és véletlenül szenvedő illuzió édessége, élvezete. Rettenetes tud lenni az a kínzó érzet, ahogy az ember gyötri saját magát és inkább elnyomja az egészséges empátia érzetét, csakhogy a romantikusan rózsaszin, édes öngyötrés illuziójában megmártózzon.

Beszélnek mostanában politikai berkekben arról, hogy van a háttérhatalom, amelyik megrendezi a balhét, majd a balhé szétoszlatásához előáll valami egészen rossz megoldással , mert ügyel arra, hogy balhé mindig lehessen, hiszen azt élvezi. Hát ez szakasztott a karmikus sugallat sajátossága. Csak személyre osztva. Nem is lehet más valami, csak ami fent, az lehet lent is. Ami globálisan van, az van egyénileg is, hiszen személyek teszik ki az emberi közösséget, bármilyen fokát nézzük. Házasságtól kezdve , nemzetségen át, az emberiségig.
Az van tehát, amit Hamvas Béla megfogalmazott, hogy bármilyen messze ment visszafelé az időben, hogy megkeresse azt a pontot, ahol romlik minden, a pontot saját magán belül találta meg.

Emlékszel, amikor beszélgettünk róla, hogy onnantól fogva lehet feltekerni a karmikus sugallatok hálójának szálát , ahol a belátás kezdődik? Ahol kimondom magamnak, hogy gazember vagyok és a gazemberségem okait szépen feltárom és belátom magamnak?  Ha belátom, hogy van bennem hajlam a disznóságokra, akkor mitől érintsen érzékenyen az, amikor hibázom és disznó módjára viselkednék? Már derűsen kuncognék a bennem  mozgolódni akaró kisördögnek, hogy érvényesülne , de nem engedem. Kicserélem az illuziót és egészséges információ szerint számolok.
És ki lenne az, aki rám kellene mutasson, mint disznóságra hajlamosra, vagy elkövetőre, ha már nem árasztom magamból ezt?  ha már nem gyakorolom, ha már nem az illuzió rángatására hallgatok? Mert már nem akarom és felszámoltam , felszámolom magamban , mielőtt áradna belőlem?  Mondod, hogy disznóság a csepegő nyálas jóságoskodás is! Hát persze, hogy az!  Csakúgy, mint a durva látványos disznóság, a rejtett ,cukormázas rágalom és bomlasztás is disznóság.

Most kérdés, hogy mire lenne jó ilyen disznólkodós szinteken létezni? Egy emberi lény, azért mégiscsak többre hivatott és rendeltetett, nem? Nem lehet boldog lefokozott minőségben. Soha! Menekülhet bárhova, futkoshat, bújkálhat, a hajlamait az illuziókra viszi magával, mindaddig, amíg fel nem oldja. Ezért végig szenved és kínlódik.

Nincs más megoldás: szembenézni az illuzióval és mást is hozzásegíteni ahhoz, hogy a sajátjaitól felszabaduljon. Erre kötelezi a sors, ha hiszi, ha nem, ha akarja , ha nem.Furcsán hangozhat, de a sors a boldogságra tereli a lényeket. Az ember tud ennek ellenállni és ettől boldogtalan. Látni boldogtalan szarvast vagy medvét? Boldogtalan rózsabokrot vagy szamártövist? Felhőt, erdőt, patakot  nyafogni vagy követelőzni?

A Majd lesz valahogy és a Sosem lehet tudni az illuziók sugallatai. Ez jó, ha világos és rögződik az emberben.